2014. szeptember 26., péntek

Mesék, amiket szeretek

A kis hableány
Van ez a havi témás körbeposzt, amihez most én is csatlakoztam (egyelőre ezzel a bejegyzéssel, aztán lehet lesz még több is), mert épp olyan írós kattanásom van (meg beteg vagyok és unatkozom). Ebben a hónapban arról kéne írni, hogy szeretjük-e még a meséket. Ez nekem elég izé, mert gyerekirodalommal foglalkozom (haha), így már hivatalból is sok mesét kell olvasnom. Viszont vicces, hogy emiatt mindenki azt hiszi, hogy egy kedves, gyermeki lelkületű kislány vagyok, aki non-stop képeskönyveket és ifjúsági regényeket olvas, és köze nincs a valósághoz. Ha megkérdezik, hogy mit csinálok, rendszeresen megkapom, hogy "jajj, ez milyen aranyos", és hogy "biztos ilyen kis romantikus-álmodozós típus vagy". Hátööö...NEM. Semmi nem állhatna távolabb a valóságtól, ugyanis a mesék 95%-ától hidegrázást kapok. Nem azért olvasom őket, mert annyira jók lennének, hanem mert ez a munkám (az egyik), szeretem átlátni a piacot, meg az aktuális kínálatot, hogy utána legyen viszonyítási alapom. Szerintem egyébként a jelenlegi gyerekkönyves felhozatal kimondottan siralmas (most a külföldieket nem keverném ide, csak magyarul megjelentekre gondolok), a könyvek egyik fele benne ragadt a szocializmusba, a másik meg kényszeresen "progresszív", és ebbe most inkább ne is menjünk bele jobban, mert elkezdek fröcsögni, és nem lehet leállítani.

Mégis alapvetően azt gondolom, hogy kedvelem a meséket. Néha...párat... Kiskoromban elég sokat olvastak nekem, és mivel anyukám egy finnyás, irodalom-mániás magyar tanár, így azt hiszem, elég jól sikerült válogatnia a sok szemét között. Sok könyvet örököltem tőle, és a szüleim figyeltek arra, hogy a könyv ne csak szövegileg, hanem vizuálisan is igényes legyen (amit pl. ajándékba kaptunk, és anyukám nem tartotta megfelelőnek, azt gondolkodás nélkül kidobta). Viszont az olvasásnál jobban szerettem, ha kitaláltak nekem saját történeteket, ilyeneket a mostohaapám szokott mesélni, és sokkal izgalmasabb volt, mint bármilyen könyv. Amúgy én is szoktam sztorikat kitalálni, továbbgondolni, vagy meglévő történeteket megváltoztatni, de persze nem írom le. Ha elég érdekesek egy könyv szereplői, akkor rendszeresen gyártok nekik háttérsztorit a fejemben. Igen, még mindig.

Muminok <3
Annyira nem szerettem soha, ha felolvastak nekem - vagy a tempó vagy a hang nem volt megfelelő -, szóval már oviban megtanultam olvasni, hogy ne kelljen másokat hallgatnom, és onnantól kezdve bármi jöhetett. Otthon is sok könyvünk volt, de amíg a szüleim dolgoztak, egész délutánokat töltöttem a könyvtárban, és senki nem szólt bele abba, hogy mit olvasok. Ilyenkor általában komoly tudományos kutatásokat végeztem, és szinte csak ismeretterjesztő könyveket kölcsönöztem, mert valamiért érdekesebbek voltak, mint a fikció. Mindig elég finnyás voltam, anyum egy időben próbálkozott nálam a népmesékkel, de nem működött a dolog, addig érdekelt, amíg kiszíneztem a könyvben lévő fekete-fehér illusztrációkat (Ez egyébkén fura, mert más népek meséit szeretem, de a magyart olyan közönségesnek éreztem.). Ugyanígy a magyar íróktól sem ájultam el, általában azt éreztem, hogy hülyének néznek, és annál semmit sem utálok jobban. Pom-Pom még oké volt, meg a Négyszögletű Kerek Erdő is, de hamar rájöttem, hogy kerülnöm kell a magyar gyerekkönyveket.  

A kék madár
Imádtam viszont a Muminokat, de nekem sosem volt, csak a legjobb barátnőmnek, így amikor mentem hozzájuk, akkor rögtön bedőltem olvasni, és nem igazán lehetett hozzám szólni. Nagyon irigy voltam rá, hogy neki vannak Muminos könyvei.
Kiskoromban főleg a szomorú, szívfájdító mesékre voltam rákattanva, a legnagyobb kedvencem Andersen volt, tőle is főleg a Kis hableány meg a Hókirálynő. Utóbbi diafilmen is megvolt, láttam vagy százszor, és bár nagyon féltem tőle, mindig ilyen perverz élvezetet jelentett nézni/olvasni. (Vannak ezek az elemzések, ahol a kiskori kedvenc mesédből elég sok mindent meg tudnak mondani a személyiségedről, meg hogy honnan eredeztethetőek a felnőttkori problémáid. Egyszer el akarok menni egy olyanra, mert biztos érdekes lenne, mit tudnak kihozni az Andersen mániámból, főleg, hogy a legtöbb ember gyerekkorában utálja Andersen-t, mert túl nyomasztónak tartják.) 
Szintén bőgős könyvem volt a Diána és a nagy havazás, ez egy kutyás könyv, akkor kaptam, amikor először lett kutyám. Biztos azt gondolták, hogy ez egy aranyos mesekönyv lesz, de máig görcs lesz a gyomromban, amikor meglátom, és inkább a polcnak azt a részét is elkerülöm, ahol a könyv van. Ettől függetlenül nagyon szeretem, de túl szomorú leszek tőle. 
Az egyik legféltettebb (és legszebb) könyvem az Alan Lee által illusztrált Odüsszeusz bolyongásai (ennek van egy magyarul meg nem jelent folytatása, a Black Ships Before Troy, ami az Illiászt dolgozza fel, és nagyon fáj rá a fogam). Rengetegszer olvastam, és jó sok képet kimásolta belőle, csak mindig idegesített, hogy nem vagyok egy Alan Lee. Ilyen szép könyvekkel azóta is bármikor le lehet venni a lábamról.
Puskin mesék
A másik legszebb mesekönyvemet még anyukám kapta a nagypapájától, Marie d'Aulnoy írta, az a címe, hogy A kék madár, de Maeterlinck drámájához nincs köze. Viszont Mirkó Hanák készítette hozzá az illusztrációkat, és úúúúú (ennél értelmesebben nem tudok hozzászólni). Egy királylányról szól, aki évekig keresni a kék madárrá változtatott szerelmét.
Szintén örökölt (és talán az egyetlen rongyossá olvasott) könyvem a Puskin mesék, amiben orosz verses mesék vannak. Az elsőt tudtam kívülről, gyönyörű a szövege, azt hiszem, itt kezdődött az orosz-mániám. És a rajzok! *óriássóhaj* (Bocs, ha túl sok a kép, de elvesztettem a kontrollt.)  
Volt még ez a mítoszok és legendák sorozat, amit sokat olvastam, a kedvenceimhez (Edda, Kalevala, Arthúr király és a lovagjai) pedig kerestem még külön könyveket. Ezek minden feldolgozásban jöhettek, G. Beke Margit északos könyvei maradtak meg nagyon, meg Koczogh Ákos Kalevalás feldolgozása, A csodamalom, amiben bábfigurák voltak. Valamiért bírtam ezeket a hősöket, meg isteneket (nyilván szerelmes voltam az összesbe), mert senki sem volt egyértelműen jó vagy gonosz, és még a legpozitívabbnak kikiáltott szereplők is elég ellentmondásos figurák voltak.

Kimaradt nálam a pöttyös-csíkos korszak, pedig örököltem egy halom könyvet, de csak 1-2-őt olvastam el belőlük, aztán rájöttem, hogy ez a vonal nem igazán érdekel (úgy emlékszem, hogy ezekben a könyvekben mindenki elég szerencsétlen és szánalomra méltó volt) . A Heidi-re mondjuk nem volt rossz, de ha már ilyen lányoknak való könyv, akkor Az élet játékát sokkal jobbnak tartottam. Nem könyv, de szintén lányos Alfonso Cuarón '95-ös A kis hercegnő feldolgozása (az Burnett A padlásszoba kis hercegnőjének az adaptációja, de a könyvet sose olvastam el, mert ronda volt), hihetetlen gyönyörű a képi világa, maga a film meg elég sírós, nyilván láttam vagy hússzor.

A kis hercegnő
Rendszer nélkül még néhány említésre méltó kedvenc: Vidám mesék (ebből két példányom is volt, mert az egyik szétesett, és kellett egy új, de a szétesettet jobban szerettem olvasni), Ami a szívedet nyomja (még mindig az egyik kedvenc verseskötetem), A sehány éves kislány (mert szépek az illusztrációi), Harisnyás Pippi (mert Pippi teljesen bolond, és ő volt az egyik első feminista az életemben) és Az ezeregy éjszaka meséi (ennek egyszer majd szeretném az eredeti szövegét is elolvasni).
Mostanában ha saját szórakoztatásomra olvasok mesét, az általában Shaun Tan, Maurice Sendak meg persze Andersen. Őket nagyon imádom, olyanok a történeteik, amit felnőtt és gyerek ugyanúgy tud élvezni. Elgondolkodtatóak és szomorkásak egy csomó jelentésréteggel, és szerintem ez a jó, nem a gügyögős, jópofizós, tanítgatós mese, viszont sajnos ebből van a legkevesebb. A mesék jók, csak nehéz megtalálni a nekünk valót.

A többiek posztjai ugyanerről a témáról: Zenka, MiamonaAndi, Nima, Ilweran, Magnolia, Reeatigi, Pupilla,



2014. március 23., vasárnap

Hogyan legyünk nők?


Nagyon rég írtam már ide utoljára, ez a mostani sem azt jelenti, hogy feltámad a blog, hanem inkább csak annyit, hogy Caitlin Moran Hogyan legyünk tökös csajok (How to be a Woman) című könyve kapcsán megfogalmazódott bennem néhány dolog, amiről úgy gondoltam, érdemes lenne beszélni (még akkor is, ha senkit sem érdekel).

Két csillagot adtam Goodreads-en ennek a könyvnek, úgy, hogy igazából élveztem. Moran jól ír...éééés ennyi. Nagyjából két oldal volt, amivel egyet tudtam érteni, pedig én nagyon határozottan feministának tartom magam. Egyébként ez hosszú idő volt (mármint nekem), ahogy Moran is írja a feminizmust mostanában a kövér, csúnya, férfigyűlölő baszatlan leszbikus szinonimájaként értelmezik, és ha egy huszonéves lány azt mondja magáról, hogy feminista, akkor felhúzott szemöldökökkel és 'majd kinövöd' típusú hozzászólásokkal találkozik. Szóval vállaltan feminista vagyok, és különösen érdekel a nők reprezentációja a gyerek- és ifjúsági irodalomban és rajzfilmekben. Engem megdöbbent, hogy vannak nők, akik nem tartják magukat feministának, és hevesen tiltakoznak ha felmerül mint téma, és teljesen természetesnek és helyénvalónak veszik, hogy még olyan csak nőket érintő kérdésekről is férfiak szavaznak helyettük, mint az abortusz.

Caitlin Moran nem ír hülyeséget, csak....annyira buta! Tényleg, nem tudok rá jobb szót. Kispolgári, közönséges, és úgy érvel, mint egy 14 éves. (Na jó, nem, mert közben meg iszonyú manipulatív.) És ez a legfőbb bajom vele, hogy tényleg itt tartunk, amikor egy ilyen prosztó nő feminista ikon lehet? Mert ez gáz, és nem a feminizmust minősíti, hanem úgy általában a nőket. Engem például komolyan elgondolkoztatott, hogy ha ez a mérvadó, akkor a nők még nagyon nem érettek az egyenlő jogokra és mondjuk a parlamenti női kvótára. Nyilván Moran írása nem akadémikus, nem várhatom el tőle, hogy kutasson vagy ilyesmi, de pont azért, mert a laza stílus és médiaszemélyiség titulus miatt jóval több emberhez jut el a könyv, szerintem elvárható lett volna, hogy kicsit utánanézzen a dolgoknak. (Mondjuk ha kevesebb buta brit szappanoperát és beszélgetős műsort nézne, lenne ideje elolvasni 1-2 könyvet.) Ne úgy írjon könyvet a feminizmusról, hogy közben 2 könyvet olvasott a témáról, abból egy Greer Kasztált nője. Tárgyi, történelmi tévedések, csúsztatások és a hivatkozások hiánya miatt egyáltalán nem tudom komolyan venni. Furcsa szembesülni azzal, hogy itt van Moran, írt egy könyvet a modern feminizmsról, mégis mintha ő sem teljesen értené (gyakran kijelenti valamire, hogy az nem feminista, miközben csak neki más a véleménye, és neki nem tetszik). Közben pedig itt van Tavi Gevinson, aki lehet, hogy kevésbé harsány, nem részegedik le állandóan és nem közönséges, de már 16 évesen eljutott a következő gondolatmenetig:

'I wanted to start a website for teenaged girls that was not kind of this one-dimensional strong character empowerment thing, because one thing that can be very alienating about a misconception of feminism in that girls then think that to be feminists they have to live up to being perfectly consistent in their beliefs, never being insecure, never having doubts, having all the answers. . . and this is not true and actually recognizing all the contradictions I was feeling became easier once I realized that feminism was not a rulebook but a discussion, a conversation, a process.'

 
(az egész Ted Talk-os beszédét megnézhetitek itt, és ha nem tudnátok, hogy kicsoda Tavi, megéri rágooglizni és megnézni a honlapját.) Tavi most 18 éves, 11 éves kora óta ír (méghozzá úgy, ahogy én soha nem fogok tudni), és gyakorlatilag kinevelt egy generációt, akik a Rookie-t olvasva megtanulták teljesen máshogy értékelni magukat, a saját nőiségüket, és nem mellesleg megtanultak gondolkozni. Ezzel már sokkal többet tett a feminizmusért, mint Moran valaha fog. Persze mindenki úgy feminista, ahogy neki tetszik, én mégis Tavi kommunikációját célravezetőbbnek érzem, Moran nekem ciki, és őszintén megértem, ha valaki idegenkedik a feminizmustól, ha csak hozzá hasonlókkal találkozik.

Na mindegy, nézzünk inkább néhány dolgok a Hogyan legyünk tökös csajokból (komolyan ki találta ki ezt a címet?). Amikor először kiakadtam: minden nő ragadja meg az alkalmat, hogy megkóstolja saját menstruációs vérét. Oké, hogy Greer-től jön ez a faszság, de Moran meg úgy átveszi, mint egy pincsikutya, és magyar feminista előadáson is találkoztam már vele meg a menstruációs vérrel való festéssel. Kedves hölgyeim! Elárulom nektek, hogy nem attól lesztek igazi nők vagy akár feministák, ha megkóstoljátok a véreteket. Volt a Luther-ben egy rész, ahol a sorozatgyilkos nők menstruációs vérét itta, mert azt hitte, hogy attól erősebb lesz. Mondanom sem kell, hogy Luther elkapta, szóval sok értelme nem volt a vérmágiának. Na, nagyjából ilyen hülyeség ez az egész, az őskorban talán volt jelentősége, de akkor a villámlásra is azt hitték, hogy egy isten csinálja... Aztán nem is attól lesztek nők, ha pinámnak és csöcsömnek hívjátok a testrészeiteket, mint Moran. Szerinte nagyon fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő neveket, ő ezeket találta, és ez elég sokat elmond róla szerintem. Egy pornószínésznőnek pinája van, Marilyn Monroe-nak pinája van, mert ők sokkal inkább szexuális tárgyak, mint emberek. Köszönöm, de nekem nincs se pinám, se csöcsöm.

A csúsztatások a példaképekről szóló fejezetben kezdtek el különösen zavarni. Például Moran láthatóan utálja Victoria Beckham-et, sokszor viccelődik, hogy nem lehet a Beckham gyerekeknek szép dadusuk, nehogy David jól megcsalja a nejét. Aki ugye csak futballistafeleség. Viszont ha valaki az elmúlt néhány évebn figyelte, mit csinál Victoria (én is szkeptikus voltam az elején, aztán rájöttem, hogy basszus, ez a nő tehetséges), az már rég túllépett ezen a futballista feleség hülyeségen. Victoria jelenleg az egyik legtehetségesebb divattervező, a lelkemet is eladnám, ha lehet egy VB ruhám, ugyanis nem egyszenozos darabokat készít, hanem sokkal inkább univerzálisakat, amik sose mennek ki a divatból, és ami minden testalkatú nőnek jól áll. 



Aztán Lady Gaga, akiért Moran rajong. Bevallom, én is imádtam Gagát, amikor először feltűnt a sok unalmas posztár között. Cinikus volt, biszexuális, fura, és volt egy tanszexuális alteregója, Jo Calderone. Hiába vetkőzött bugyira, mégis általában inkább groteszk az egész performansza mint szexi. Amikor közepes a zene, azt is ellensúlyozta a klipjeivel, végre megint van értelme klipeket nézni. Írtam is róla egy régi blogomba, hogy Gaga úgy reflektál a társadalomra, a popkultúrára (és a saját rajongóira), mint anno Andy Warhol. Viszont eléggé kipukkadt a Gaga-lufi, mert se zeneileg se vizuálisan nem tudott újat mutatni az első két albuma óta. Annyira elment extrémbe, hogy már mindenkit teljesen hidegen hagy, ha Gaga polgárpukkaszt, az új számai meg unalmasak. Jó újranézni a Bad Romance-t vagy a Telephone-t, de nem gondolom, hogy Gaga feminista szimbólum lenne (sőt, azt se, hogy magabiztos nő lenne), és kézben tartaná a saját szexualitását.  Ugyanez a csúsztatás jelenik meg a börleszk vs. sztriptíz fejezetben. Moran szereti a burleszk-et, ezért az feminista szempontból elfogadott, de kirakták egy sztiptízbárból, ezért a sztiptíz lealacsonyító. És a rúdtánc is, pedig lehet Moran-nek el kéne menni néhány rúdtánc órára, az egyik legintenzívebb mozgásforma, és nagyon változatos (mármint sok izmot mozgat meg). Ugyanígy a szőröknél, puncit borotválni nem feminista, minden mást igen. Miért? Mert csak! Moran-nek így tetszik, és kész!! Ez a világ legjobb érve, komolyan. Moran az öltözködést is eléggé lenézi, nem tud menni magassarkúban és szerinte a tanga a nők elnyomásának az egyik jelképe. (Jajj, itt nagyon röhögtem) Szóval elég határozott véleménye van mindenről, és bár kövérnek tartja magát, arra sosem venné a fáradtságot, hogy elmenjen futni vagy tornásszon valamit.

Szerintem nem attól lesz nő valaki, ha (jó szőrös) pinája és csöcse van, vagy ha megkóstolta a menstruációját.  Sokkal fontosabb, hogy tudja a saját melltartóméretét, tudja, mit vegyen fel, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy idióta és jól is érezze magát. Tudja, hogy mi az a szexizmus, és ne vonjon vállat, ha találkozik vele. Tudja, hogy kezelje a testét, mennyit mutasson (vagy ne mutasson) belőle, hogyan mozogjon, és hogyan beszéljen! Mert ha egy nő csak fröcsög azt sose fogják komolyan venni. (És ez nem is baj.)

Szóval olvassátok el Moran könyvét, mert vitaindítónak tök jó, de kezeljétek fenntartással, amit ír, és utána olvassatok/hallgassatok mást is a feminizmusról. És ne nézzétek meg Moran twitterjét, mert ott még szerkesztője sincs, aki kigyomlálja a hülyeségeket. Bocsánat, ha összeszedetlen voltam, régen írtam már blogot. Ti mit gondoltok a feminizmusról vagy arról, hogy milyen nőnek lenni?



2013. március 16., szombat

Valóságos képzeletbeli barát - Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója

Matthew Dicks, avagy Matthew Green - a szerző mindkét nevet használja - tavaly megjelent regénye Jodi Picoult sikerkönyveinek sémáit variálja, csak éppen ifjúsági kontextusba átültetve. Picoult is problémás, beteg gyerekekről, családot megrázó tragédiákról ír, így nem véletlen, hogy az ő ajánlása található a borítón. Azonban Picoult könyvei nélkülözik a boldog befejezést, sokkal életszerűbben ábrázolják a tragédiát, emiatt a felnőtt kategóriába sorolhatók, míg Dicks regénye már a kiskamaszok számára is megfelelő olvasmány lehet. 

Nálunk a képzeletbeli barátok nem épültek be annyira a köztudatba, mint az angolszász országokban, ahol gyakori szereplői filmeknek és könyveknek. Matthew Dicks egy interjúban elmesélte, hogy kiskorában neki is volt képzeletbeli barátja, Johnson Johnson (a babatusfürdő után nevezte el). Amikor pár évvel később az anyukája rákérdezett, hogy ugye tudja, hogy Johnson Johnson csak a képzeletében létezett, Matthew teljesen meglepődött, mert ő azt hitte, hogy egy másik kisfiú lakott velük egy ideig. Főként ez az élmény ihlette a könyv megírására.

A kutya különös esete az éjszakában és a Rém hangosan és irtó közel sikerei óta egyre gyakrabban születnek könyvek autisztikus gyerekekről. Ami kiemeli közülük az Egy képzeletbeli barát naplóját, az a nagyon eredetinek számító narrátor. A történetet egy autisztikus (konkrétan sose mondják ki, mi baja, csak sejteni lehet a tünetekből, hogy inkább Asperger-szindrómás) kisfiú, Max egyetlen barátja, a mások számára láthatatlan Budo meséli el. Eleinte talán furcsának tűnhet a nyelvezet, de hamar megszokjuk a tőmondatokat, a sok ismétlést, az elbeszélő gyerekes esetlenségét. Hitelesen mutatja be, hogyan gondolkodnak, éreznek, milyen problémákkal küzdhetnek a hasonló gyerekek, és ez mennyire kiszolgáltatottá, könnyen kihasználhatóvá és befolyásolhatóvá teszi őket. 

Budo jóval emberszerűbb, mint a legtöbb képzeletbeli barát, de képes átmenni a falakon, és sosem alszik. Megvan a saját titkos élete, éjszakánként szívesen ellátogat a közeli benzinkútra, vagy tévét néz Max szüleivel. A halálhoz is máshogy áll hozzá, mint a kevésbé összetett barátok, tudja, hogy mit és mennyit veszít, hiszen neki Max-en kívül is vannak barátai, vágyai. Mivel Max-et Budo szemén keresztül látjuk, sokkal jobban megismerjük és megértjük a világát, mint a körülötte lévő felnőttek. Így sokkal közelebb is jutunk hozzá, mint például a szülei, tudjuk, milyen az, amikor Max bepánikol, vagy hogy mennyire megrázó számára, ha az iskolában kell elmennie vécére. Amikor Max-et elrabolják, Budo az egyetlen, aki tudja, hol van, és az egyetlen, aki segíthetne rajta, csakhogy ő nem tud kapcsolatba lépni a körülötte lévő világgal.

A gyerekperspektíván keresztül történő elbeszélés oldja a gyerekrablást, de azért ezeknél a részeknél mégis érződik egy kis hiány a korábban realistának szánt ábrázolásban, és pont emiatt adható fiatalabbak kezébe is a könyv. Max-et elrabolják, és egy tízévesnek ez éppen elég, kellően félelmetes és megrázó esemény. Emma Donoghue A szoba című könyve nagyon hasonló témáról szól, az elbeszélő ötéves kisfiú nincs tisztában a dolgok jelentésével, ám mégis kiérződik az elbeszéléséből, hogy a fogságnál jóval rosszabb dolgok is történnek vele. Dicknél semmi ilyesmiről nincs szó, vagy nem is történik semmi borzalmas, vagy nem tesz róla említést. Max átkerül egy bezárt szobába, ami ugyanolyan, mint az otthoni szobája, annyi változik, hogy nem kell iskolába mennie, és teljesen nyugodtan legózhat.

A halál gyakran tabunak számít a gyerekkönyvekben, ám Matthew Dicks őszintén, félelemmel, de nem negatívan közelít hozzá. Ezek a részek saját halálközeli élményei alapján (kettő is volt neki) íródtak, és könnyebben feldolgozhatók, mint például az idősebb korosztálynak íródott Szólít a szörny rémálomképei. Ám nem csak a halálról szóló részek teszik emlékezetes olvasmánnyá az Egy képzeletbeli barát naplóját, hanem ahogy barátságról, önfeláldozásról és szeretetről beszél, tisztán, minden giccstől mentesen. Komoly témákat érint, de olyan szerethető módon teszi, hogy azt a gyerekek könnyebben meg tudják emészteni, még akkor is, ha a felnőtteknek olvasás közben összeszorul a szívük.


Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója
Fordította: Nagy Boldizsár
Kolibri Kiadó, 2012
334 oldal, 3490 Ft


(megjelent a prae-n)


Nagyon szép lett a magyar kiadás, valahogy így kéne kinézni egy igényes gyerekkönyvnek.

2013. március 9., szombat

Egy eredeti ötlet trilógiává kínlódva - Patrick Ness: Chaos Walking-trilógia




Az utóbbi évek disztópia divathullámát kihasználva feltűnt egy ismeretlen amerikai szerző, akinek könyvei képesek voltak egyszerre megszólítani lázadó kamaszt és unatkozó egyetemistát, sőt, még a felnőttek is felfigyeltek rá. Patrick Ness nagysikerű sci-fi trilógiája minden lehetséges díjat elnyert, köztük a Carnegie Medált, és a Costa-díjat, és a kritika is méltatta. Az Éhezők Viadalát kitermelő Lionsgate stúdió már lecsapott a megfilmesítési jogokra, a forgatókönyvet pedig Charlie Kaufman (Egy makulátlan elme örök ragyogása) írja. Mivel három kötetről van szó, a cikkben előfordulhatnak spoilerek.

Van ez a dolog a trilógiákkal, hogy az ifjúsági regényekből kötelező hármat írni, a fiatalok (vagy a szüleik) úgyis megveszik. Legtöbbször az lesz az eredmény, hogy feleslegesen felduzzasztják az egy-maximum két kötetre való sztorit, vagy remakelik az elsőt (Éhezők viadala), de mindenesetre mire elérnek a befejezéshez, teljesen kifullad a sorozat. Így járt a nagyon ígéretes Chaos Walking is, bár nyilvánvaló hibái ellenére a young adult könyvek élvonalába tartozik, és az idősebb olvasók számára is szórakoztató lehet.

A Kés a zajban című első rész üdítően hatott az ifjúsági fantasy irodalomra, ahol Philipp Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája óta semmi sem zavarta meg az állóvizet. Ness története meglepően pörgős, tudja kezelni az erőszakot, és külön nyelvet is teremtett. Egy olyan bolygóra települt közösséget ismerhetünk meg, ahol a férfiak hallják egymás gondolatait. (A nőkét nem, és persze ez okozza a legnagyobb feszültségeket.) Állítólag ez egy vírus, amit a domináns őslakos fajtól, a szpakkerektől kaptak el, aztán ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz árnyaltabb a kép. A Zaj és a vele együtt járó nyelvromlás, ami tökéletesen van megjelenítve a szövegben, különböző betűtípussal szedve. Elsőre olyan furcsa olvasni, mintha valami folyamatosan zakatolna a fejünkben, kontrolálatlanul zúdulnak ránk az elbeszélő tizenéves fiú, Todd gondolatai. Főként ez az információrobbanás határozza meg az első kötetet, a különleges nyelvhasználat mellett olyan iramban történnek a dolgok, mint egy akciófilmben. Todd véletlenül rábukkan a csöndre, amiről aztán hamar kiderül, hogy egy fiatal lány, Viola. A férfiak már rég kiirtották a nőket a bolygóról, mert képtelenek voltak elviselni a csöndjüket, így Toddnak és Violának hamar menekülniük kell egy őket üldöző fanatikus vallási vezető elől. Nyomukban végigrohanunk a fél bolygón, Ness olyan tempót diktál, ami még a számítógépes játékokhoz szokott olvasókat is képes megbirizgálni. Történetileg nem olyan különleges, de komolyabb a műfajban megszokottnál.

A Válasz és Kérdés már ad egy hátteret a történetnek és a karaktereknek. Todd mellé új narrátorként Viola is belép, aki (lássuk be) sokkal józanabb, így a szöveg is összeszedettebb. A történet belassul, már nem rohanunk sehova, a lényeges dolgok főleg a szereplőkön belül mennek végbe, így aki az első részhez hasonló izgalmakat vár, csalódni fog. Azonban ha sikerül felvenni a ritmusát, a három kötet közül ez a legelgondolkodtatóbb, itt fogalmazódnak meg a legfontosabb kérdések kolonizációról, manipulációról, terrorról, szabad döntésekről és felnőtté válásról. Ebben a kötetben a gyerekek mellett főszerephez jut az első kötetben főgonosznak kikiáltott, ám főként csak elbeszélésekből megismert Mesterpolgár, aki egy diktatúrát tervez kiépíteni a bolygón. Vele szemben kialakul egy nők által vezetett terroristaszervezet (mert azért mégiscsak vannak itt nők), akiknek egyetlen célja megállítani a Mesterpolgárt, mindegy milyen eszközökkel, és mennyi áldozat árán. A háború egyre közelebb van a két tábor között, a nőket vaspántokkal jelölik meg, mint az állatokat, a Mesterpolgár begyűjti a szpakkereket, és a koncentrációs táborokat idéző kegyetlenséggel kiirtja őket.

Miközben az embereket lefoglalja az egymással való csatározás, egy harmadik sereg is gyülekezik, melynek célja, hogy férfit és nőt egyaránt eltöröljön a bolygóról. A Háború a békéért című harmadik részben a megmaradt szpakkerek összegyűlnek, hogy bosszút álljanak legyilkolt társaikért, és bár technikailag kevésbé fejlettek az embereknél, számbeli fölényük félelmetes. Az eddig megismert két narrátor mellé ebben a kötetben belép egy harmadik, az 1017-es szpakker, a szpakkerirtás egyetlen túlélője. Neki köszönhetően betekintést nyerhetünk a James Cameron na’vijaihoz kísértetiesen hasonló nép életébe, gondolkodásába. És innentől kezdve jobban járnánk, ha az Avatart néznénk. Az 1017-es fejezetei túlírtak, nyálasan didaktikusak és szinte teljesen feleslegesek (max. 1-2 fejezetnek van komolyabb funkciója). Ezek az egész sorozat leggyengébb részei, pedig érezhetően éppen ellenkező céllal kerültek bele a könyvbe. Sajnos ez az egész harmadik kötetet jellemzi, Ness túl sokat akart, olyan izzadtságszagúan próbálja metafizikai szintre emelni a trilógiát, hogy az már kínos. Emellett a Háború a békéért szinte csak csataleírásokból áll, ami az elején még lehet, hogy izgalmas és olvastatja magát, de 200 oldal után már nem valami érdekes. Mintha csak azért lennének ennyire elhúzva a harcok, hogy minél több robbantással lehessen telepakolni a leendő filmet. Persze közben néha filozofálgatnak háborúról, hogy szörnyeteget csinál a férfiakból, és hogy aki hatalomra tesz, fél, hogy elveszíti azt, de nem olvastuk/láttuk már ezt egy tucat helyen?  


Ami engem leginkább zavart, és az összes részben jelen volt, hogy mindent elmondanak minimum nyolcszor. Tényleg ennyire bele kell sulykolni mindent az olvasó fejébe, vagy csak fel kellett duzzasztani az oldalszámot? A másik hasonlóan idegesítő rész még az első kötetben volt, amikor Todd nevelőapja el akarta mondani a nagy titkot (amit egy gyakorlott ifjúsági könyves olvasó hamar ki tudott találni). Négyszer biztosan félbeszakították, éppen mielőtt kimondta volna, és azért ez elég béna módja a feszültségteremtésnek.

Az elején azt hittem, hogy az erőszakot legalább megfelelően és reálisan tudja bemutatni a könyv, de az utolsó kötetre már súlytalanná válik. Nem merte meglépni, hogy megöl fontosabb pozitív mellékszereplőket (főszereplőket meg végképp nem), haljanak csak meg a gonoszok, vagy az alig ismert szereplők, akik semmit nem jelentenek. És minimum egy fontos szereplő térjen vissza a halálból, mint valami rossz szappanoperában. Számomra azt is nehéz volt elképzelni, hogy egy 12-13 éves gyereket ennyire komolyan vesznek, vezetőnek tekintenek. Mivel jóval fejletlenebb szinten van a világuk, mint a miénk, így természetes, hogy hamarabb nőnek fel a gyerekek, felelősségteljesebben viselkednek, de itt teljesen abszurd, ahogy az összes felnőtt nekik akar megfelelni. Az első rész beavatási szertartás jellege miatt még érthető volt, miért tulajdonítanak ekkora figyelmet Todd-nak, de Ness később nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és a szokásos tinifantasyk kiválasztottjára butította. Természetesen a kötelező szerelem klisét is muszáj volt beletenni, pedig mennyivel jobb lett volna nélküle. 

Talán túl sokat, túl különlegeset vártam a trilógiától, hiszen szinte csak pozitív kritikákat kapott. Annyi mindenképpen kiderült belőle, hogy Patrick Ness tehetséges író (Siobhan Dowd vázlatai alapján írt könyve, a szintén ifjúsági Szólít a szörny igazán különleges és hiánypótló mese), akinek érdemesebb lenne kevésbé megfelelnie az aktuális trendeknek. Erre valószínűleg ő is rájött, legújabb regénye (The Crane Wife) áprilisban jelenik meg angolul, és felnőtteknek szól. 

(megjelent a co-n)

A hétköznapiság nyomora - J.K. Rowling: Átmeneti üresedés




Bátor vállalkozás volt a világ legismertebb és legsikeresebb gyerek-könyvsorozatának szerzőjétől, hogy otthagyta a jól bevált célközönségét, és írt valami olyat, amire senki sem számított. Bár a rajongók reménykedtek, hogy egy újabb Harry Potter-t kapnak, vagy valamit, amiért legalább úgy lehet szívvel-lélekkel rajongani, mint a sebhelyes homlokú varázslótanoncért, de Rowling jól keresztülhúzta a számításaikat. Az első kritikák mind arról szóltak, hogy mennyire rossz az Átmeneti üresedés, erőltetett és túlírt, pedig valójában csak annyi probléma van vele, hogy nem szerethető regény. Sőt, kimondottan kínos élmény olvasni.  A regényből a BBC csatorna készít tévésorozatot, melyet 2014-ben mutatnak be.

A történet középpontjában egy kisváros, Pagford áll. Az a fajta, ahol mindenki ismer mindenkit, a pletykák egy pillanat alatt elterjednek, és ahol a lakók csak kívülről mosolyognak kedvesen, mert valójában ismerőseik legnagyobb részét szívből utálják. Szabadidejükben leginkább lopnak, csalnak, hazudnak, verik a feleségüket, vagy borral próbálják elfelejteni a kiüresedett házasságukat. A kényszeresen fenntartott idillel szöges ellentétben áll a lakótelep, Pagford legfőbb szégyene, minden romlottság melegágya. Lezüllött alakok, drogosok, szegények, munkanélküliek, bűnözők gyűjtőhelye, amitől konzervatív kisváros legszívesebben megszabadulna. Miután meghal az egyik fiatal tanácsnok, Barry Fairbrother, mindenki a megüresedett helyre pályázik -vagy csak szimplán kedvét leli a kialakult káoszban-, beindulnak az intrikák, és még Barry Fairbroher szelleme is feltűnik. Vajon egy tragédia elég, hogy felrázza az álmos kisvárost, vagy inkább csak még mélyebbre süllyednek a mocsokban?

Az a fajta könyv az Átmeneti üresedés, ami jól van megírva, de rossz olvasni. A szereplők túl hitelesek, túl emberiek, a hétköznapiság összes nyomorával együtt. Amellett, hogy kisszerűek, még szánalmasak, szűklátókörűek, buták, gyávák, és persze nagyon el vannak telve magukkal. Ehhez asszisztálhat az olvasó olyan közelről, amilyen közel amúgy sem szívesen kerülünk idegenekhez. A kezdeti távolságtartás után Rowling szép lassan egyre beljebb vezet minket a pagfordi családok életébe, így láthatjuk, hogy miről fantáziál a kielégítetlen feleség, vagy hogyan vagdossa magát a kamaszlány, akit csúfolnak az iskolában. A műmosolyok mögé pillantva kínosabbnál kínosabb részletekre derül fény, és hiába undorítanak a szereplők, egy idő után annyira részévé válunk az életüknek, hogy akaratlanul is érdekel a sorsuk. Hangulatában leginkább Móricz Rokonokjára emlékeztetett, csak modern, nagyon angol verzióban. Tökéletesen realista és kellemetlen képet fest a mai angol kisvárosok társadalmáról, a nyíltan megjelenő sznobizmusokról, kispolgári életükről, elhatárolódásukról mindenkitől, aki kicsit is más. Rowling nem csak társadalmilag, hanem korban is nagyon különböző embereket mutat be, egészen kicsitől az idősekig, kihangsúlyozva különbségeiket, amik állandó konfrontációkat okoznak. Mivel egyedül a gyerekeknél tapasztalható némi őszinte viselkedés, ők állandó harcban állnak a szüleikkel, nem akarnak betagozódni a visszataszítónak ítélt társadalomba, nem akarnak olyanná válni, mint a körülöttük élő felnőttek. 

Előfordulnak a könyvben túlírt és hatásvadász részek, néha érezni az izzadtságszagot, ahogy próbál minél inkább megbotránkoztatni („a lába mellett használt koton csillog a fűben, mint egy óriás nyű selyemgubója”), de ezeket leszámítva egy szociológiai tanulmány részletességével, finomkodás nélkül írja le a modern, elidegenedett társadalom legjellemzőbb problémáit. A nehéz témákat Rowling iróniával és feketehumorral ellensúlyozza, ezzel is kiemelve a szereplős kisszerűségét, és megkönnyítve a könyv olvasását.

Ha valaki a Harry Potter hatására veszi kézbe a könyvet, vagy azzal az elvárással, hogy hasonló olvasmányban lesz része, garantáltan csalódni fog. Itt senkivel nem tudunk azonosulni, undorodunk ettől a pagfordi szívtelenségtől, ami csak nyomokban tartalmaz szeretetet vagy pozitív emberi értékeket, mégis érezzük, hogy ez a hideg, kilátástalan, varázslat nélküli világ a miénk. Rowling ráérzett a korszellemre, és pont emiatt lesz kellemetlen, de mégis elgondolkoztató olvasmány az Átmeneti üresedés.

(megjelent a co-n)

2013. február 2., szombat

Facebook Patza

Mivel ide már nem nagyon akarok írogatni, csak az elmaradt kritikákat fogom kirakni, áttettem a székhelyemet a Facebookra. Mert kell egy hely, amit eláraszthatok a felesleges hülyeségeimmel. Lesznek ott is ajánlók, meg mindenféle könyes-filmes cucc, szóval ha érdekel valakit, hogy mit olvasok, vagy csak szívesen követné az agymenéseimet, megtalál itt: Czikornyai & Patza


2013. január 26., szombat

Boszorkány a szomszédom


Két izgága kislány, egy különleges ház és egy több mint százéves titok. Rejtéllyel és kalanddal teli történetet ígér a sikeres, József Attila-díjas szerző legújabb könyve, mely korábbi műveitől eltérően kamaszkorú olvasók számára készült. 

A Gergő és az álomfogók óta nagy divatja van a kicsit misztikus, pesti bérházas meséknek, legutóbb például Tasnádi István A kőmajmok háza című műve épült hasonló koncepcióra. Szécsi Noémi is a belvárosiak kedvenc bérházas témájával dolgozik, csak ő trendi vámpírokkal és boszorkányokkal tölti meg sámánok és mágikók helyett.

Ida és Tamara tizenegy évesek, egymás melletti házban laknak, és már évek óta barátnők. Tamara fiús, kíváncsi természetű, szereti Idáék házát ódon várkastélynak képzelni, míg Ida visszahúzódó és félénk kislány, aki a világért sem nyitna be idegen lakásba, ha nincs mellette Tamara. Az egyetlen közös vonás bennük, hogy mindkettőjüket elhanyagolják a szüleik. Tamara és testvérei mellé pótnagymamát fogadnak, Ida viszont minden este kénytelen zacskóslevest és mirelit pizzát enni, majd egyedül lefeküdni. Amikor egy Halloween-buli alkalmával észreveszik, hogy az Ida anyukája körül ólálkodó alak egyik lába lúdláb, nyomozásba fognak, mely során megelevenedik előttük a ház múltja, és a lakókról is váratlan titkokra derül fény. Sőt, a végére még az iskolába vezető úton álló közlekedési lámpáról is megtudhatjuk, hogy nem az, aminek látszik. 

Szécsi Noéminek tökéletesen sikerült visszaadnia az általános iskolák hangulatát, a gyerekek kapcsolatait és párbeszédeit, melyek szerencsére egy pillanatra sem válnak modorossá. Teljesen természetesek a szereplők, ilyen jól megírt és hiteles kisiskolásokkal utoljára a Harry Potter-kötetekben lehetett találkozni. Az olyan ötletes beszélő nevek, mint D. Agatth Dalma, szintén a Harry Pottert idézik. Nagyon friss, mai történet, amelyben a háeresek és Robert Pattinson emlegetése, vagy a folyton dolgozó anyuka és a csonka család megjelenítése erősítik a hétköznapi hatást. A regény különlegessége, hogy összemosódik a valós az imagináriussal, még a végén sem lehetünk biztosak benne, tényleg igaz volt-e a két kislány históriája lidércekről és boszorkányokról, vagy csak magukra hagyott gyerekekként megpróbáltak egy általuk kreált képzelt világba menekülni.

A szereplők típusfigurák és kissé karikírozottak, ám pont ennek köszönhetően remekül működnek a történetben. Ida a naiv szőke nebáncsvirág, aki aztán, amikor igazán szükség van rá, egészen belevaló kamaszlány tud lenni. Tamara bátor, nagyszájú és izgága, aki gondolkodás nélkül ugrik fejest a kalandokba. A lányok osztálytársai is olyan típusszereplők, akik minden pesti osztályban előfordulnak, így többek között az egészségmániás vagy az alkoholista szülő gyereke,  vagy éppen Ida, az egyedülálló szülő kislánya. Mind a maga módján próbálja kezelni a helyzetét: van, aki agresszióval, van, aki azzal, hogy ő a legjobb tanuló, Idáék pedig a házuk köré épített boszorkányos nyomozással.  

Ahol mégis megbicsaklik a Mandragóra utca 7., az a történet befejezése. Neil Gaiman szokása zseniális alapötletű regényeit ilyen kurtán-furcsán lezárni, mint aki már szeretne túlesni rajta. Mintha ez történt volna Szécsi Noémi könyvével is. Az utolsó ötven oldalig minden remekül van felépítve, aztán váratlan gyorsasággal száguldunk végig a maradékon, így a végső leleplezések és a leszámolás kidolgozatlan marad, olyan elemek kerülnek a történetbe, amelyekről korábban egy szó sem esett, és végül kapunk egy kiszámítható befejezést.
A könyvet P. Szathmáry István karikatúra-szerű rajzai díszítik, amelyek sokkal inkább illenének egy képregénybe (a francia Joann Sfar Donjon című képregénysorozatában láthatunk hasonlókat). A szöveg részletdús leírásai jobbnál jobb lehetőségeket kínálnak az illusztrátor számára, de ezek végül kiaknázatlanok maradnak, így például a két kislány ábrázolása jellegtelen, a zsákszerű ruhákról sokszor azt sem lehet eldönteni, hogy nadrágot vagy szoknyát takarnak, és a steril, mesterkélt gépi színezés is ront a képek hangulatán. 

P. Szathmáry István rajzai remekül mutatnak például Lackfi János Milyenek a magyarok? című kötetében, de ehhez az ifjúsági regényhez  kidolgozottabb és fantáziadúsabb rajzok illenének.  Az is meglehetősen zavaró, hogy a rajzokon többször is máshogy történnek az események, mint a mese szövegében. Például amikor az ikrek kifestik egymást, az illusztrátor látványosan összecserélt pár dolgot a szereplőkön. Az is kérdés, hogy miért egy olyan részt választott ki a történetből, amely egy egész oldalas, majdnem teljesen fekete képet eredményezett a meseregényben, vagy például miért kapott a mandragóra ábrázolása egy oldalnyi helyet, egyszóval: miért vannak rosszul elosztva a rajzok a könyvben. A bérház gangját vaskosan uraló boszorkány-házmesternővel díszített borítót nem lehet nem észrevenni a gyerekkönyvek között, de azt gondolom, hogy sok szülőt elijeszthet, aki a szerző nevét esetleg nem ismeri korábbról.

Hiányosságai ellenére a Mandragóra utca 7. kedves és szórakoztató, téli estékre tökéletes olvasmány a kalandra éhes gyerekeknek.

(Megjelent a prae-n.)

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.
P. Szathmáry István illusztrációival
Európa Kiadó 2012
288 oldal, 2900 Ft

2013. január 20., vasárnap

Tsugumi Ohba - Takeshi Obata: Death Note (A halállista)




Mielőtt bármit írnék, muszáj bevallanom, mennyire nem idegenkedek a mangáktól. Nem tetszenek a rajzaik, sem az, hogy fordítva kell őket olvasni, meg itt vannak még az előítéleteim is, hogy rájuk nézek, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez jó lehet. Mindegy, hogy milyen masszív rajongótáborral rendelkeznek világszerte, a mangák annyira más világ, aminél semmi sem áll tőlem távolabb. (A mangából egyébként anime is készült, de azokkal szemben is hasonló ellenérzéseim vannak.) Amit viszont szeretek, az az intelligens, sötét pszichothrillerbe hajló krimi. És a Death Note pont ilyen. Több iskolában is betiltották, mert a gyerekek saját készítésű halállistákat kezdtek maguknál hordani, és egy belgiumi gyilkosságnál talált üzent is arra utalt, hogy a gyilkos a sorozat ideológiai hatására cselekedet.

Vegyünk egy unatkozó halálistent és két kimagasló intelligenciával rendelkező szociopatát, máris kész a tökéletes történet. Vagy legalábbis valami nagyon izgalmasnak. Ryuk halálisten ledob egy halállistát az emberek világába, ennek az a tulajdonsága, hogy ha valakinek a nevét beleírják, negyven másodpercen belül meghal szívrohamban. (Persze ha valaki kicsit kreatív, a halálnemet is változtathatja.) A gimnazista éltanuló Yagami Light miután megtalálja a listát, elhatározza, hogy egy jobb világot épít vele, ahol nincsen bűnözés, és nem létezik gonoszság. Irtani kezdi a bűnözőket, ami hamar felkelti a nemzetközi szervezetek figyelmét, és felkérnek egy titokzatos, arc és névnélküli nyomozót, L-t, hogy kapja el a Kira álnéven tevékenykedő tömeggyilkost.

Kicsit hiányoltam a nyílt vérengzést (a szívroham ilyen szempontból elég steril halálnem), ha már manga, lehetett volna sokkal keményebb. Viszont hiába nem szeretem az ilyen típusú rajzokat, mégis jól sikerült bemutatniuk, hogyan lesz a kezdetben ártatlan Yagami Light-ból elborult agyú pszichopata. Ahogy haladunk előre a történetben, az arca egyre jobban eltorzul, így közelről nézhetjük végig az őrület fokozatait. Emellett különösen ijesztő, hogy amikor arról beszél, miért jó, amit tesz, az olvasó is csak bólogatni tud, szóval kifelé is tökéletesen képes manipulál. Különösen tetszett, hogy meglépte azt, amit mostanában a legtöbb könyvben kerülgetnek -márpedig én nagyon díjazom-, hogy a sorozat felénél megölték az egyik legfőbb szereplőt. Pont jókor, mert épp kezdett leülni a sztori.

Hiába állítja az író, hogy nem akart filozofálni, és a sorozat üzenete csupán annyi, hogy „egyszer minden ember meghal és többé nem tér vissza, ezért próbáljuk meg kihozni az életből a legtöbbet, amíg tehetjük”, az olvasó akaratlanul is eltöpreng jó és rossz viszonyán. Sokkal komolyabb ideológiák vannak elrejtve benne, mint a magukat nagyon komolyan vevő ifjúsági regényekben, pedig a Death Note is inkább az ifjúsági kategóriába tartozik. (De kategorizálni hülyeség.) Szóval ilyen szempontból meglepett, hogy mennyire okos ez a sorozat, mennyire képes elgondolkodtatni. A vége kimondottan ijesztő és utópisztikus, de inkább nem akarok lelőni semmilyen poént.

Komolyan gondolkodom, hogy mi lehet a Death Note varázsa, talán az, hogy ennyire csavaros (a végén már túlságosan is), de szerintem főként a karakterek mozgatják, legalábbis a történet első felében biztosan. Kira és L harca olyan, mint egy monumentális sakkjátszma, és nagyon nehéz dönteni, hogy kit szeretnénk győztesnek. Mindketten kivételesen okosak, szuggesztívek, a saját igazságukról meggyőződve hisznek a másik bűnösségében, és  nyilván „nem élhet az egyik, míg él a másik” viszonyban vannak. A mellékszereplők is egytől egyik kivételesen jól vannak megírva, Misa például annyira idegesítő, hogy még a legjóindulatúbb emberből is képes gyilkos indulatokat kiváltani, míg Matsudán együtt nevetünk a többiekkel.

A felétől nagyon megváltozik a hangulat, időben is ugrunk négy évet. Onnantól inkább egy komolyabb akciófilmre hasonlít, meg sem lepődtem volna, ha felbukkan a dühös Liam Neeson. Ennyi lövöldözés mellett kevesebb idő marad a karakterek kidolgozására, így hiába az új, izgalmas ígérkező történetszál, a szereplő közül már senkit sem ismerünk meg annyira, hogy igazán meg lehessen szeretni. Kicsit sajnálom, hogy ennyire elhúzták a befejezést, mert tizenkét kötet az még a legnagyobb jóindulattal is sok. Legalább kétszer elkerülhetetlenül leül az egyébként pörgős sztori, és belekerül pár felesleges szál.

Összességében sokkal jobban tetszett a történet első fele (1-7 kötet), aminek a végére már érezhetően megcsömörlött az író. A másodiknál (8-12 kötet) bár folyamatosan képes volt feszültségben tartani, már túlzásokba esett, így követhetetlenné váltak a megfejtések, és az okos párbeszédek helyét inkább akciójelenetekkel töltötték ki. A végére nagyjából sikerült megbékélnem azzal, hogy manga, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mennyivel jobb lett volna ez regényben, esetleg képregényben, olyan rajzolókkal, mint mondjuk Juan Ferreyra vagy Gabriel Rodriguez. Minden hibája ellenére rég olvastam olyan könyvet, ami ennyire képes volt magába szippantani, és még hajnali háromkor sem tudtam letenni, hanem muszáj volt elkezdenem a következő kötetet.

(Ez a blogbejegyzés egy pillanatnyi elmezavar szüleménye.)

2013. január 15., kedd

Frida Kahlo szexuális élete



Aki látott már Frida Kahlo festményt, nem szabadul egykönnyen az ott megjelenített nyomasztó, szürreális világtól. A sűrű szemöldökű művésznő hamar a huszadik századi Mexikó emblematikus alakjává vált, festészete mellett kommunista nézetei, egyházellenessége és a szintén festő Diego Riverával folytatott botrányokkal tűzdelt házassága miatt is gyakran került a figyelem középpontjába.

F.G. Haghenbeck könyve rendhagyó életrajzi mű, ami fiktív kerettörténetbe foglalva meséli el Frida életét. Minden fejezet elején kis fekete-fehér grafikákat láthatunk, amik Frida képeiből lettek elcsenve, és valamiképpen reflektálnak a történetre; a fejezetek végén pedig egzotikus mexikói recepteket találunk kuriózumként. (Még nem próbáltam egyiket se, de Frida narancsos süteménye csábítónak tűnt.) Nagy kár viszont, hogy lecserélték az eredeti színes-játékos borítót Muray Miklós komoly Vogue címlapfotójára, így külsőleg azt a látszatot kelti, hogy komoly életrajzi műről van szó, pedig nem.

Akár jó is lehetne a könyv, de túlságosan a szexualitást állítja a középpontba, ami bár nyilván fontos része volt Frida személyiségének, mégsem egyedül ez határozta meg. Bár vannak  jó próbálkozásai az írónak, hogy belecsempéssze a mexikói hiedelemvilágot a történetbe, de ezekből nagyon kevés van, inkább Frida hódításaira és Diegoval való viharos kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. A baj csak az, hogy egy idő után tisztára olyan lesz, mint egy elnyújtott szappanopera, ami a végére teljes érdektelenségbe fullad, mert se jellemfejlődést, se valódi érzelmeket nem látunk, csak az állandó hisztit. Nagyjából száz oldalankét eszébe jut Haghenbeck-nek, hogy nem romantikus ponyvát kellene írni, így mellesleg megemlíti, hogy azért festegetett is néha-néha ez a nő. Nagyon egysíkú lett a könyv, Frida inkább tűnik antipatikus, nimfomán hisztérikának, mint normális embernek. Állandóan azon sír, hogy a férje megcsalja, és minden szép nő gonosz, hiszen elcsábítják, az adonisznak nem mondható Riverát, de az persze teljesen rendben van az értékrendje szerint, ha ő kezd ki egy férfival a feleségük orra előtt. Ezt azzal magyarázza magának, hogy biztosan el van hanyagolva szegény férfi, és egyébként is, milyen öreg és csúnya a felesége, kár lenne hagyni, hogy csak epekedjen Frida után. Egy idő után annyira unalmassá válik az állandó nyafogás, mert míg engem Frida festészete érdekelne, arról kell olvasnom, hogy visítozik és szexel nővel, férfival, meg néha főz, de azt is csak azért, mert úgy könnyebb elcsábítani a férfiakat. Mintha ezeken kívül nem csinált volna semmit. Olyan, mint egy strandkönyvvé züllesztett Frida életrajz. A nagy evészetek, és a sok szex mellett teljesen háttérbe szorul Frida művészete, és hogy miért is ez a rengeteg fájdalom, ami belőle és a képeiből árad. Nem tudunk meg semmit arról a nőről, aki tehunana népviseletbe bújt, hogy eltakarja gyermekbénulásban eldeformálódott lábát, aki rengeteg időt töltött kórházban, acélfűzőt hordott, sorozatosan elvetélt, és egész életét végigkísérte a testi és lelki szenvedés. Látjuk, hogy hisztizik, de fogalmunk sincs róla, hogy mit érez valójában, hiszen erről a képei beszélnek, amiket csak a legritkább esetben említ meg a könyv.

Kár érte, mert ötletes az alapkoncepció -miszerint Frida egyezséget köt a halállal-, tele volt lehetőségekkel, amiket Haghenbeck végül nem használt ki, inkább még ami volt, azt is jól elrontotta. Összecsapott, oda nem illő befejezése lett a könyvnek, ami olyan érzést kelt, mintha az író már nagyon be akarná fejezni a könyvet, hiszen elfogytak a férfiak, és Frida is megcsúnyult, innentől nem érdekes a történet.

Hiába szépirodalmi igényességgel megírt, olvasmányos regény, feláldozza Fridát a bulvár és az eladhatóság oltárán. Aki első sorban mégsem a botrányokra kíváncsi, olvassa inkább Petz György Fölvett arc című Frida életrajzát, vagy nézze meg Julie Taymore Frida filmjét, amiben Salma Hayek játssza a festőnőt.

F. G. Haghenbeck: Frida füveskönyve
Fordította: Kepes János
Libri, 2012
346 oldal, 3490 Ft

(Megjelent a Campus Onlineon)

2013. január 9., szerda

A legígéretesebb filmek 2013-ban - 1. rész

Na, még tavaly beígértem egy ilyen filmes ajánlót, ami nem a tini divatfilmeket gyűjti össze, hanem amiket szerintem tényleg érdemes lesz megnézni idén. Előre szólok, Ryan Gosling nem lesz a listában. Egyelőre azokat a filmeket szedem össze, amikhez már kijött az előzetes (a címre kattintva láthatjátok is őket).


Ha lehetne legszexibb filmet mondani, tuti A nagy Gatsby lenne az. Bár eléggé idegenkedem a Baz Luhrmann-féle giccstől, az előzetesek alapján tökéletesen sikerült megtalálnia a Gatsby hangulatát (lehet engem már azzal levett a lábamról, hogy Jack White számot rakott be aláfestőzenének). Emellett a főszerepekre sem tudnék megfelelőbb színészeket, mint Leonardo DiCaprio és Carey Mulligan. Már a könyvet is imádtam, a titokzatos, ám rettenetesen naiv Jay Gatsby szomorú szerelmi története nálam most egyértelműen az év legjobban várt filmje. 

Elég hátborzongatónak tűnik az Oldboy-t rendező Park Chan-wook legújabb filmje, a Stoker. Engem főleg a képi világa fogott meg, és az Oldboy elég zseniális volt ahhoz, hogy ezt is megnézzem. A szereposztás is jónak tűnik, viszont a műfaj kicsit aggaszt, mert régen láttam már igazán jó thrillert.


A bankrabló bűvészes Now You See Me-t véletlenül találtam, mert szeretem Jesse Eisenberg filmjeit. Mondjuk rendező alapján eszembe nem jutott volna megnézni, de az előzetes és a szereplők biztatóak. 


Sokan fújjognak az új Anna Kareninára, hogy minek egy új, divatos remake, mikor már a Sophie Marceau-féle is tökéletes volt (nem!). Viszont Joe Wright a Hannás eltévelyedés után végre visszatér a kosztümös filmekhez, és Knightley-hoz, és lehet nyünnyögni, hogy Knightley mennyire béna (nem!), de ez szerintem inkább csak trendi utálat (fúj, milyen  sovány, fúj, hogy csücsötít!). Wright-tal annyira jól működnek együtt, hogy még a halál unalmas Büszkeség és balítéletből is képesek voltak jó filmet összehozni, a Vágy és vezeklés meg milliószor jobbra sikerült, mint a könyv. Az Annában engem főleg az érdekel, hogy a film legnagyobb részét egy színházteremben forgatták, így az egész teljesen más beállításokkal és dramaturgiával dolgozik, mint egy sima film. A gyenge láncszem viszont a Vronszkij-t játszó Aaron Johnson lehet, aki elég nevetségesen fest ebben a környezetben. 


Tarantino Django-jától valami olyasmit várok, mint amilyen a Becstelen brigantyk volt (ami egyébként az egyik legkedvencebb filmem). Laza, véres, zseniális alakításokkal, és menő zenékkel. Szerintem Tarantinonak sokkal jobban állnak ezek a kosztümös filmek, mint a korábbi Kill Bill-Grindhouse vonal.   


Személyes perverzióm az új Star Trek, aminek (lehet megint fújjogni) nagyon jót tett a reboot. Sokkal dinamikusabb, sokkal látványosabb és nézhetőbb, mint korábban bármelyik (pedig én a régieket is szeretem), és még a színészek is tudnak játszani. A barátommal nemrég újranéztük a Khan haragját, ami elméletileg a legjobb Star Trek filmnek van kikiáltva, de még a legjobb indulattal is inkább csak vicces volt. 


Nem szeretem annyira a háborús filmeket, de a Zero Dark Thirty valamiért a Homelandre emlékeztet, és mindenképpen meg akarom nézni. Mondjuk az nem izgat annyira, hogyan vadásszák le Bin Laden-t, de úgy, hogy Jessica Chastain a főszereplő, máris sokkal érdekesebb az egész.  Már itt van a gépemen, szóval csak napok kérdése, asszem sokat fognak benne lőni, és mivel most épp egy Die Hard dara végén vagyunk, egy darabig nem vágyom lövöldözős filmre.

Még lehet, hogy érdekes lesz, de egyelőre inkább bizalmatlan vagyok: HitchcockLincoln, Oz.