2013. március 9., szombat

Egy eredeti ötlet trilógiává kínlódva - Patrick Ness: Chaos Walking-trilógia




Az utóbbi évek disztópia divathullámát kihasználva feltűnt egy ismeretlen amerikai szerző, akinek könyvei képesek voltak egyszerre megszólítani lázadó kamaszt és unatkozó egyetemistát, sőt, még a felnőttek is felfigyeltek rá. Patrick Ness nagysikerű sci-fi trilógiája minden lehetséges díjat elnyert, köztük a Carnegie Medált, és a Costa-díjat, és a kritika is méltatta. Az Éhezők Viadalát kitermelő Lionsgate stúdió már lecsapott a megfilmesítési jogokra, a forgatókönyvet pedig Charlie Kaufman (Egy makulátlan elme örök ragyogása) írja. Mivel három kötetről van szó, a cikkben előfordulhatnak spoilerek.

Van ez a dolog a trilógiákkal, hogy az ifjúsági regényekből kötelező hármat írni, a fiatalok (vagy a szüleik) úgyis megveszik. Legtöbbször az lesz az eredmény, hogy feleslegesen felduzzasztják az egy-maximum két kötetre való sztorit, vagy remakelik az elsőt (Éhezők viadala), de mindenesetre mire elérnek a befejezéshez, teljesen kifullad a sorozat. Így járt a nagyon ígéretes Chaos Walking is, bár nyilvánvaló hibái ellenére a young adult könyvek élvonalába tartozik, és az idősebb olvasók számára is szórakoztató lehet.

A Kés a zajban című első rész üdítően hatott az ifjúsági fantasy irodalomra, ahol Philipp Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája óta semmi sem zavarta meg az állóvizet. Ness története meglepően pörgős, tudja kezelni az erőszakot, és külön nyelvet is teremtett. Egy olyan bolygóra települt közösséget ismerhetünk meg, ahol a férfiak hallják egymás gondolatait. (A nőkét nem, és persze ez okozza a legnagyobb feszültségeket.) Állítólag ez egy vírus, amit a domináns őslakos fajtól, a szpakkerektől kaptak el, aztán ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz árnyaltabb a kép. A Zaj és a vele együtt járó nyelvromlás, ami tökéletesen van megjelenítve a szövegben, különböző betűtípussal szedve. Elsőre olyan furcsa olvasni, mintha valami folyamatosan zakatolna a fejünkben, kontrolálatlanul zúdulnak ránk az elbeszélő tizenéves fiú, Todd gondolatai. Főként ez az információrobbanás határozza meg az első kötetet, a különleges nyelvhasználat mellett olyan iramban történnek a dolgok, mint egy akciófilmben. Todd véletlenül rábukkan a csöndre, amiről aztán hamar kiderül, hogy egy fiatal lány, Viola. A férfiak már rég kiirtották a nőket a bolygóról, mert képtelenek voltak elviselni a csöndjüket, így Toddnak és Violának hamar menekülniük kell egy őket üldöző fanatikus vallási vezető elől. Nyomukban végigrohanunk a fél bolygón, Ness olyan tempót diktál, ami még a számítógépes játékokhoz szokott olvasókat is képes megbirizgálni. Történetileg nem olyan különleges, de komolyabb a műfajban megszokottnál.

A Válasz és Kérdés már ad egy hátteret a történetnek és a karaktereknek. Todd mellé új narrátorként Viola is belép, aki (lássuk be) sokkal józanabb, így a szöveg is összeszedettebb. A történet belassul, már nem rohanunk sehova, a lényeges dolgok főleg a szereplőkön belül mennek végbe, így aki az első részhez hasonló izgalmakat vár, csalódni fog. Azonban ha sikerül felvenni a ritmusát, a három kötet közül ez a legelgondolkodtatóbb, itt fogalmazódnak meg a legfontosabb kérdések kolonizációról, manipulációról, terrorról, szabad döntésekről és felnőtté válásról. Ebben a kötetben a gyerekek mellett főszerephez jut az első kötetben főgonosznak kikiáltott, ám főként csak elbeszélésekből megismert Mesterpolgár, aki egy diktatúrát tervez kiépíteni a bolygón. Vele szemben kialakul egy nők által vezetett terroristaszervezet (mert azért mégiscsak vannak itt nők), akiknek egyetlen célja megállítani a Mesterpolgárt, mindegy milyen eszközökkel, és mennyi áldozat árán. A háború egyre közelebb van a két tábor között, a nőket vaspántokkal jelölik meg, mint az állatokat, a Mesterpolgár begyűjti a szpakkereket, és a koncentrációs táborokat idéző kegyetlenséggel kiirtja őket.

Miközben az embereket lefoglalja az egymással való csatározás, egy harmadik sereg is gyülekezik, melynek célja, hogy férfit és nőt egyaránt eltöröljön a bolygóról. A Háború a békéért című harmadik részben a megmaradt szpakkerek összegyűlnek, hogy bosszút álljanak legyilkolt társaikért, és bár technikailag kevésbé fejlettek az embereknél, számbeli fölényük félelmetes. Az eddig megismert két narrátor mellé ebben a kötetben belép egy harmadik, az 1017-es szpakker, a szpakkerirtás egyetlen túlélője. Neki köszönhetően betekintést nyerhetünk a James Cameron na’vijaihoz kísértetiesen hasonló nép életébe, gondolkodásába. És innentől kezdve jobban járnánk, ha az Avatart néznénk. Az 1017-es fejezetei túlírtak, nyálasan didaktikusak és szinte teljesen feleslegesek (max. 1-2 fejezetnek van komolyabb funkciója). Ezek az egész sorozat leggyengébb részei, pedig érezhetően éppen ellenkező céllal kerültek bele a könyvbe. Sajnos ez az egész harmadik kötetet jellemzi, Ness túl sokat akart, olyan izzadtságszagúan próbálja metafizikai szintre emelni a trilógiát, hogy az már kínos. Emellett a Háború a békéért szinte csak csataleírásokból áll, ami az elején még lehet, hogy izgalmas és olvastatja magát, de 200 oldal után már nem valami érdekes. Mintha csak azért lennének ennyire elhúzva a harcok, hogy minél több robbantással lehessen telepakolni a leendő filmet. Persze közben néha filozofálgatnak háborúról, hogy szörnyeteget csinál a férfiakból, és hogy aki hatalomra tesz, fél, hogy elveszíti azt, de nem olvastuk/láttuk már ezt egy tucat helyen?  


Ami engem leginkább zavart, és az összes részben jelen volt, hogy mindent elmondanak minimum nyolcszor. Tényleg ennyire bele kell sulykolni mindent az olvasó fejébe, vagy csak fel kellett duzzasztani az oldalszámot? A másik hasonlóan idegesítő rész még az első kötetben volt, amikor Todd nevelőapja el akarta mondani a nagy titkot (amit egy gyakorlott ifjúsági könyves olvasó hamar ki tudott találni). Négyszer biztosan félbeszakították, éppen mielőtt kimondta volna, és azért ez elég béna módja a feszültségteremtésnek.

Az elején azt hittem, hogy az erőszakot legalább megfelelően és reálisan tudja bemutatni a könyv, de az utolsó kötetre már súlytalanná válik. Nem merte meglépni, hogy megöl fontosabb pozitív mellékszereplőket (főszereplőket meg végképp nem), haljanak csak meg a gonoszok, vagy az alig ismert szereplők, akik semmit nem jelentenek. És minimum egy fontos szereplő térjen vissza a halálból, mint valami rossz szappanoperában. Számomra azt is nehéz volt elképzelni, hogy egy 12-13 éves gyereket ennyire komolyan vesznek, vezetőnek tekintenek. Mivel jóval fejletlenebb szinten van a világuk, mint a miénk, így természetes, hogy hamarabb nőnek fel a gyerekek, felelősségteljesebben viselkednek, de itt teljesen abszurd, ahogy az összes felnőtt nekik akar megfelelni. Az első rész beavatási szertartás jellege miatt még érthető volt, miért tulajdonítanak ekkora figyelmet Todd-nak, de Ness később nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és a szokásos tinifantasyk kiválasztottjára butította. Természetesen a kötelező szerelem klisét is muszáj volt beletenni, pedig mennyivel jobb lett volna nélküle. 

Talán túl sokat, túl különlegeset vártam a trilógiától, hiszen szinte csak pozitív kritikákat kapott. Annyi mindenképpen kiderült belőle, hogy Patrick Ness tehetséges író (Siobhan Dowd vázlatai alapján írt könyve, a szintén ifjúsági Szólít a szörny igazán különleges és hiánypótló mese), akinek érdemesebb lenne kevésbé megfelelnie az aktuális trendeknek. Erre valószínűleg ő is rájött, legújabb regénye (The Crane Wife) áprilisban jelenik meg angolul, és felnőtteknek szól. 

(megjelent a co-n)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése