A kis hableány
Van ez a havi témás körbeposzt, amihez most én is csatlakoztam (egyelőre ezzel a bejegyzéssel, aztán lehet lesz még több is), mert épp olyan írós kattanásom van (meg beteg vagyok és unatkozom). Ebben a hónapban arról kéne írni, hogy szeretjük-e még a meséket. Ez nekem elég izé, mert gyerekirodalommal foglalkozom (haha), így már hivatalból is sok mesét kell olvasnom. Viszont vicces, hogy emiatt mindenki azt hiszi, hogy egy kedves, gyermeki lelkületű kislány vagyok, aki non-stop képeskönyveket és ifjúsági regényeket olvas, és köze nincs a valósághoz. Ha megkérdezik, hogy mit csinálok, rendszeresen megkapom, hogy "jajj, ez milyen aranyos", és hogy "biztos ilyen kis romantikus-álmodozós típus vagy". Hátööö...NEM. Semmi nem állhatna távolabb a valóságtól, ugyanis a mesék 95%-ától hidegrázást kapok. Nem azért olvasom őket, mert annyira jók lennének, hanem mert ez a munkám (az egyik), szeretem átlátni a piacot, meg az aktuális kínálatot, hogy utána legyen viszonyítási alapom. Szerintem egyébként a jelenlegi gyerekkönyves felhozatal kimondottan siralmas (most a külföldieket nem keverném ide, csak magyarul megjelentekre gondolok), a könyvek egyik fele benne ragadt a szocializmusba, a másik meg kényszeresen "progresszív", és ebbe most inkább ne is menjünk bele jobban, mert elkezdek fröcsögni, és nem lehet leállítani.

Mégis alapvetően azt gondolom, hogy kedvelem a meséket. Néha...párat... Kiskoromban elég sokat olvastak nekem, és mivel anyukám egy finnyás, irodalom-mániás magyar tanár, így azt hiszem, elég jól sikerült válogatnia a sok szemét között. Sok könyvet örököltem tőle, és a szüleim figyeltek arra, hogy a könyv ne csak szövegileg, hanem vizuálisan is igényes legyen (amit pl. ajándékba kaptunk, és anyukám nem tartotta megfelelőnek, azt gondolkodás nélkül kidobta). Viszont az olvasásnál jobban szerettem, ha kitaláltak nekem saját történeteket, ilyeneket a mostohaapám szokott mesélni, és sokkal izgalmasabb volt, mint bármilyen könyv. Amúgy én is szoktam sztorikat kitalálni, továbbgondolni, vagy meglévő történeteket megváltoztatni, de persze nem írom le. Ha elég érdekesek egy könyv szereplői, akkor rendszeresen gyártok nekik háttérsztorit a fejemben. Igen, még mindig.

Muminok <3
Annyira nem szerettem soha, ha felolvastak nekem - vagy a tempó vagy a hang nem volt megfelelő -, szóval már oviban megtanultam olvasni, hogy ne kelljen másokat hallgatnom, és onnantól kezdve bármi jöhetett. Otthon is sok könyvünk volt, de amíg a szüleim dolgoztak, egész délutánokat töltöttem a könyvtárban, és senki nem szólt bele abba, hogy mit olvasok. Ilyenkor általában komoly tudományos kutatásokat végeztem, és szinte csak ismeretterjesztő könyveket kölcsönöztem, mert valamiért érdekesebbek voltak, mint a fikció. Mindig elég finnyás voltam, anyum egy időben próbálkozott nálam a népmesékkel, de nem működött a dolog, addig érdekelt, amíg kiszíneztem a könyvben lévő fekete-fehér illusztrációkat (Ez egyébkén fura, mert más népek meséit szeretem, de a magyart olyan közönségesnek éreztem.). Ugyanígy a magyar íróktól sem ájultam el, általában azt éreztem, hogy hülyének néznek, és annál semmit sem utálok jobban. Pom-Pom még oké volt, meg a Négyszögletű Kerek Erdő is, de hamar rájöttem, hogy kerülnöm kell a magyar gyerekkönyveket.  

A kék madár
Imádtam viszont a Muminokat, de nekem sosem volt, csak a legjobb barátnőmnek, így amikor mentem hozzájuk, akkor rögtön bedőltem olvasni, és nem igazán lehetett hozzám szólni. Nagyon irigy voltam rá, hogy neki vannak Muminos könyvei.
Kiskoromban főleg a szomorú, szívfájdító mesékre voltam rákattanva, a legnagyobb kedvencem Andersen volt, tőle is főleg a Kis hableány meg a Hókirálynő. Utóbbi diafilmen is megvolt, láttam vagy százszor, és bár nagyon féltem tőle, mindig ilyen perverz élvezetet jelentett nézni/olvasni. (Vannak ezek az elemzések, ahol a kiskori kedvenc mesédből elég sok mindent meg tudnak mondani a személyiségedről, meg hogy honnan eredeztethetőek a felnőttkori problémáid. Egyszer el akarok menni egy olyanra, mert biztos érdekes lenne, mit tudnak kihozni az Andersen mániámból, főleg, hogy a legtöbb ember gyerekkorában utálja Andersen-t, mert túl nyomasztónak tartják.) 
Szintén bőgős könyvem volt a Diána és a nagy havazás, ez egy kutyás könyv, akkor kaptam, amikor először lett kutyám. Biztos azt gondolták, hogy ez egy aranyos mesekönyv lesz, de máig görcs lesz a gyomromban, amikor meglátom, és inkább a polcnak azt a részét is elkerülöm, ahol a könyv van. Ettől függetlenül nagyon szeretem, de túl szomorú leszek tőle. 
Az egyik legféltettebb (és legszebb) könyvem az Alan Lee által illusztrált Odüsszeusz bolyongásai (ennek van egy magyarul meg nem jelent folytatása, a Black Ships Before Troy, ami az Illiászt dolgozza fel, és nagyon fáj rá a fogam). Rengetegszer olvastam, és jó sok képet kimásolta belőle, csak mindig idegesített, hogy nem vagyok egy Alan Lee. Ilyen szép könyvekkel azóta is bármikor le lehet venni a lábamról.
Puskin mesék
A másik legszebb mesekönyvemet még anyukám kapta a nagypapájától, Marie d'Aulnoy írta, az a címe, hogy A kék madár, de Maeterlinck drámájához nincs köze. Viszont Mirkó Hanák készítette hozzá az illusztrációkat, és úúúúú (ennél értelmesebben nem tudok hozzászólni). Egy királylányról szól, aki évekig keresni a kék madárrá változtatott szerelmét.
Szintén örökölt (és talán az egyetlen rongyossá olvasott) könyvem a Puskin mesék, amiben orosz verses mesék vannak. Az elsőt tudtam kívülről, gyönyörű a szövege, azt hiszem, itt kezdődött az orosz-mániám. És a rajzok! *óriássóhaj* (Bocs, ha túl sok a kép, de elvesztettem a kontrollt.)  
Volt még ez a mítoszok és legendák sorozat, amit sokat olvastam, a kedvenceimhez (Edda, Kalevala, Arthúr király és a lovagjai) pedig kerestem még külön könyveket. Ezek minden feldolgozásban jöhettek, G. Beke Margit északos könyvei maradtak meg nagyon, meg Koczogh Ákos Kalevalás feldolgozása, A csodamalom, amiben bábfigurák voltak. Valamiért bírtam ezeket a hősöket, meg isteneket (nyilván szerelmes voltam az összesbe), mert senki sem volt egyértelműen jó vagy gonosz, és még a legpozitívabbnak kikiáltott szereplők is elég ellentmondásos figurák voltak.

Kimaradt nálam a pöttyös-csíkos korszak, pedig örököltem egy halom könyvet, de csak 1-2-őt olvastam el belőlük, aztán rájöttem, hogy ez a vonal nem igazán érdekel (úgy emlékszem, hogy ezekben a könyvekben mindenki elég szerencsétlen és szánalomra méltó volt) . A Heidi-re mondjuk nem volt rossz, de ha már ilyen lányoknak való könyv, akkor Az élet játékát sokkal jobbnak tartottam. Nem könyv, de szintén lányos Alfonso Cuarón '95-ös A kis hercegnő feldolgozása (az Burnett A padlásszoba kis hercegnőjének az adaptációja, de a könyvet sose olvastam el, mert ronda volt), hihetetlen gyönyörű a képi világa, maga a film meg elég sírós, nyilván láttam vagy hússzor.

A kis hercegnő
Rendszer nélkül még néhány említésre méltó kedvenc: Vidám mesék (ebből két példányom is volt, mert az egyik szétesett, és kellett egy új, de a szétesettet jobban szerettem olvasni), Ami a szívedet nyomja (még mindig az egyik kedvenc verseskötetem), A sehány éves kislány (mert szépek az illusztrációi), Harisnyás Pippi (mert Pippi teljesen bolond, és ő volt az egyik első feminista az életemben) és Az ezeregy éjszaka meséi (ennek egyszer majd szeretném az eredeti szövegét is elolvasni).
Mostanában ha saját szórakoztatásomra olvasok mesét, az általában Shaun Tan, Maurice Sendak meg persze Andersen. Őket nagyon imádom, olyanok a történeteik, amit felnőtt és gyerek ugyanúgy tud élvezni. Elgondolkodtatóak és szomorkásak egy csomó jelentésréteggel, és szerintem ez a jó, nem a gügyögős, jópofizós, tanítgatós mese, viszont sajnos ebből van a legkevesebb. A mesék jók, csak nehéz megtalálni a nekünk valót.

A többiek posztjai ugyanerről a témáról: Zenka, MiamonaAndi, Nima, Ilweran, Magnolia, Reeatigi, Pupilla,