Oszkár, te szentimentális!

Miután Zenka kommentelt, hogy írjak filmekről, eszembe jutott, hogy hoppá, én akartam egy Oscar-jelöltekről szóló posztot. Persze még az Oscar előtt...utána átmentem idegbetegbe, és úgy gondoltam, hogy a vérnyomásomnak lehet jobb lesz, ha nem írok egy szót sem. 

Tudni kell hozzá, hogy a mostani könyvundor előtt filmundorom volt, nagyjából ősztől január közepéig, amikor aztán elkezdtem nagy adagokban pótolni az elmaradásaimat. Ennek a legrosszabb mellékhatása, hogy nem tudok evés nélkül filmezni, úgyhogy újabban annyit eszek, mint egy bébidinoszaurusz. Mindegy, ez a kevésbé lényeges információ, inkább következzenek a Legjobb film kategória jelöltjei. Kettőt nem láttam még, a Moneyball-t, és a Rém hangosan, és irtó közelt, előbbit meg fogom majd nézni, ha olyan kedvem lesz, utóbbi nem érdekel.

Utódok: Úgy gondoltam, indítsunk a pozitívumokkal. A fejemben tartott gálán ez a film vitte el a fődíjat, George Clooney-val együtt. Minden tökéletes volt benne, összhangban maradt a dráma, és humor, a karakterek reálisak, jó a zene, jók a színészek. Viszont ez egy modern film, kemény családi dráma, ami leszámol a Hawaii-mítosszal, és olyan mindennapos problémákat rángat elénk, amikkel nem szeretünk szembesülni. Gondolom ezért sem nyerte meg a díjat, de nagyon ajánlom megnézésre mindenkinek. Én még napokig elméláztam rajta, meg igazából még most is mélázok, és talán az összes közül ez adta a legtöbb pluszt. Tervben van a könyv beszerzése, meg a film újranézése. Ja, és imádom benne a badass nagypapát!

A némafilmes: Akinek tetszett, légyszi ne olvasson tovább, senkinek nem célom a lelkébe gázolni, de ez a film annyira rossz, hogy azt nem is hiszem el. Komolyan, minél tovább gondolkozok rajta, annál rosszabb, és annál jobban felbosszant. Azt a tényt, hogy díjat kapott, ignorálom. Nem is tudom, mit vártam, már tavaly a Király beszéde is elég nagy szégyen volt, de ez...mármint magyarázza már meg nekem valaki, hogy miért is olyan menő dolog 2011-ben némafilmet csinálni? Azt leszámítva, hogy az akadémia tagjai úgy vetik rá magukat, mint a kokainra. A sztori borzalmasan rossz, akinek van egy minimális némafilmes előműveltsége, az tisztában van azzal hogy ez mennyire gagyi. Lehetne ripacskodás nélkül is játszani, de az se sikerült, a zene lopás...stb. Befejeztem a fröcsögést, gondolom senki sem kíváncsi rá. Még annyit a végére, hogy ez egy divatfilm, amit divat szeretni, mert annyira eredetinek, és intellektuálisnak érzi magát tőle az ember, ha azt mondja, hogy neki tetszett egy némafilm. Inkább néznének igaziakat.

A segítség: Óriási pozitív csalódás. Szkeptikus voltam, mert sokan, és sokszor dolgozták már fel ezt a szegény feketéket megmenti a kedves, és toleráns fehér, és borzasztóan unom már. Azt gondoltam, hogy túl cukorsziruposnak néz ki, nekem biztos nem fog tetszeni. Aztán mégis. Mert nem csak okos, hanem engem sem néz hülyének. Viszont azt nem árt előre tudni, hogy ez egy női film, női sorsokkal, női gondokkal, amik mellett a férfiak csak statiszták maradnak. Elég sok jelenetet végigzokogtam, nagyon megdöbbentett, hogy ahhoz képest, hogy nem is olyan régen játszódik a film, mégis mennyire más világ volt. Teljesen beleszerettem, már a könyvet is megvettem, csak áradozni tudok róla :)

Hugo: Ez is meglepetés volt. Scorsese régóta nagy kedvenc, de azért amikor megláttam, hogy gyerekfilmet csinál, felszaladt a szemöldököm. Persze kiderült, hogy nincs semmi baj a Hugo-val, sőt, a filmtörténet előtt sokkal inkább (és eredetibb módon) tiszteleg, mint a Némafilmes, de mégsem vagyok benne biztos, hogy 10 év alatt bárkinek izgalmas lehet. Aranyos, ártatlan, gyönyörű a képi világa, a színészek is a legjobbak közül kerültek ki, de nincs érzelmi csúcspontja a filmnek, ami nagyon hiányzik. Csak hömpölyög előre a maga bájos stílusában, elkerül minden komolyabb dámát vagy konfliktust, ezért marad is végig közepes. Azért egyszer megnézhető, nem kimondottan rossz, inkább csak olyan semmilyen, de mégis jobb, mint amire számítottam.

Hadak útján: Jajj, ez vicces volt. Eredetileg nem akartam megnézni, aztán anyukám meglátogatott egyik hétvégén, és kitalálta, hogy menjünk moziba. Odaértünk, pont kezdődött ez, beültünk, majd vörös, szétsírt, bedagadt szemekkel jöttünk ki mindketten két óra múlva. Iszonyú bosszantó, mert tisztában vagy vele, hogy mennyire hatásvadász minden jelenet, de egyszerűen nem bírod kivonni magad alóla, és zokogsz. Legalábbis én, de én mindenen sírok, ez tudott, és a hatás még hatványozódik a háborús filmeknél, az állatos filmeknél pedig tetőzik. Gondoljátok el, hogy hat rám egy háborús-állatos film! Akinek lehetősége van, inkább nézze meg színházban Londonban, mert állítólag sokkal jobb, viszont aki inkább Benedict Cumberbatch-ben, vagy Tom Hiddleston-ban szeretne gyönyörködni, annak a filmet ajánlom.

Éjfél Párizsban: Cukiság Woody Allen módra, ezúttal Párizsban. Itt főleg a kulturális utalások tetszettek, meg maga Párizs, ami mindig varázslatos, de főleg éjfélkor, vagy esőben. Nem örültem, amikor felismertem, hogy hasonló problémákkal küzdök, mint a főszereplő, aki visszavágyik egy régebbi korba (ő éppen Párizsba, a 20-as évekbe), mert azt hiszi, hogy ott minden jobb, és boldogabb. Ettől függetlenül nem szomorú film, inkább visszaadja az ember életkedvét, és sürgős repülőjegy foglalásra készteti. Vagy ha arra nem is, azért keresünk egy Hemingway kötetet a polcon.

Az élet fája: Sajnos olyan régen láttam, hogy teljesen elfelejtettem. Annyi maradt meg, hogy maga a film része nem fogott meg, viszont a kb. 20 perces evolúciós kisfilm igen, azt azóta már újra is néztem, de csak magában, a film többi része nélkül. Azt hiszem, még nem vagyok elég felnőtt, hogy megértsem.

Most ti jöttök! Tervezitek megnézni valamelyiket? Vagy láttátok már? Hogy tetszett?