Tsugumi Ohba - Takeshi Obata: Death Note (A halállista)

Mielőtt bármit írnék, muszáj bevallanom, mennyire nem idegenkedek a mangáktól. Nem tetszenek a rajzaik, sem az, hogy fordítva kell őket olvasni, meg itt vannak még az előítéleteim is, hogy rájuk nézek, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez jó lehet. Mindegy, hogy milyen masszív rajongótáborral rendelkeznek világszerte, a mangák annyira más világ, aminél semmi sem áll tőlem távolabb. (A mangából egyébként anime is készült, de azokkal szemben is hasonló ellenérzéseim vannak.) Amit viszont szeretek, az az intelligens, sötét pszichothrillerbe hajló krimi. És a Death Note pont ilyen. Több iskolában is betiltották, mert a gyerekek saját készítésű halállistákat kezdtek maguknál hordani, és egy belgiumi gyilkosságnál talált üzent is arra utalt, hogy a gyilkos a sorozat ideológiai hatására cselekedet.

Vegyünk egy unatkozó halálistent és két kimagasló intelligenciával rendelkező szociopatát, máris kész a tökéletes történet. Vagy legalábbis valami nagyon izgalmasnak. Ryuk halálisten ledob egy halállistát az emberek világába, ennek az a tulajdonsága, hogy ha valakinek a nevét beleírják, negyven másodpercen belül meghal szívrohamban. (Persze ha valaki kicsit kreatív, a halálnemet is változtathatja.) A gimnazista éltanuló Yagami Light miután megtalálja a listát, elhatározza, hogy egy jobb világot épít vele, ahol nincsen bűnözés, és nem létezik gonoszság. Irtani kezdi a bűnözőket, ami hamar felkelti a nemzetközi szervezetek figyelmét, és felkérnek egy titokzatos, arc és névnélküli nyomozót, L-t, hogy kapja el a Kira álnéven tevékenykedő tömeggyilkost.

Kicsit hiányoltam a nyílt vérengzést (a szívroham ilyen szempontból elég steril halálnem), ha már manga, lehetett volna sokkal keményebb. Viszont hiába nem szeretem az ilyen típusú rajzokat, mégis jól sikerült bemutatniuk, hogyan lesz a kezdetben ártatlan Yagami Light-ból elborult agyú pszichopata. Ahogy haladunk előre a történetben, az arca egyre jobban eltorzul, így közelről nézhetjük végig az őrület fokozatait. Emellett különösen ijesztő, hogy amikor arról beszél, miért jó, amit tesz, az olvasó is csak bólogatni tud, szóval kifelé is tökéletesen képes manipulál. Különösen tetszett, hogy meglépte azt, amit mostanában a legtöbb könyvben kerülgetnek -márpedig én nagyon díjazom-, hogy a sorozat felénél megölték az egyik legfőbb szereplőt. Pont jókor, mert épp kezdett leülni a sztori.

Hiába állítja az író, hogy nem akart filozofálni, és a sorozat üzenete csupán annyi, hogy „egyszer minden ember meghal és többé nem tér vissza, ezért próbáljuk meg kihozni az életből a legtöbbet, amíg tehetjük”, az olvasó akaratlanul is eltöpreng jó és rossz viszonyán. Sokkal komolyabb ideológiák vannak elrejtve benne, mint a magukat nagyon komolyan vevő ifjúsági regényekben, pedig a Death Note is inkább az ifjúsági kategóriába tartozik. (De kategorizálni hülyeség.) Szóval ilyen szempontból meglepett, hogy mennyire okos ez a sorozat, mennyire képes elgondolkodtatni. A vége kimondottan ijesztő és utópisztikus, de inkább nem akarok lelőni semmilyen poént.

Komolyan gondolkodom, hogy mi lehet a Death Note varázsa, talán az, hogy ennyire csavaros (a végén már túlságosan is), de szerintem főként a karakterek mozgatják, legalábbis a történet első felében biztosan. Kira és L harca olyan, mint egy monumentális sakkjátszma, és nagyon nehéz dönteni, hogy kit szeretnénk győztesnek. Mindketten kivételesen okosak, szuggesztívek, a saját igazságukról meggyőződve hisznek a másik bűnösségében, és  nyilván „nem élhet az egyik, míg él a másik” viszonyban vannak. A mellékszereplők is egytől egyik kivételesen jól vannak megírva, Misa például annyira idegesítő, hogy még a legjóindulatúbb emberből is képes gyilkos indulatokat kiváltani, míg Matsudán együtt nevetünk a többiekkel.

A felétől nagyon megváltozik a hangulat, időben is ugrunk négy évet. Onnantól inkább egy komolyabb akciófilmre hasonlít, meg sem lepődtem volna, ha felbukkan a dühös Liam Neeson. Ennyi lövöldözés mellett kevesebb idő marad a karakterek kidolgozására, így hiába az új, izgalmas ígérkező történetszál, a szereplő közül már senkit sem ismerünk meg annyira, hogy igazán meg lehessen szeretni. Kicsit sajnálom, hogy ennyire elhúzták a befejezést, mert tizenkét kötet az még a legnagyobb jóindulattal is sok. Legalább kétszer elkerülhetetlenül leül az egyébként pörgős sztori, és belekerül pár felesleges szál.

Összességében sokkal jobban tetszett a történet első fele (1-7 kötet), aminek a végére már érezhetően megcsömörlött az író. A másodiknál (8-12 kötet) bár folyamatosan képes volt feszültségben tartani, már túlzásokba esett, így követhetetlenné váltak a megfejtések, és az okos párbeszédek helyét inkább akciójelenetekkel töltötték ki. A végére nagyjából sikerült megbékélnem azzal, hogy manga, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mennyivel jobb lett volna ez regényben, esetleg képregényben, olyan rajzolókkal, mint mondjuk Juan Ferreyra vagy Gabriel Rodriguez. Minden hibája ellenére rég olvastam olyan könyvet, ami ennyire képes volt magába szippantani, és még hajnali háromkor sem tudtam letenni, hanem muszáj volt elkezdenem a következő kötetet.

(Ez a blogbejegyzés egy pillanatnyi elmezavar szüleménye.)