Amikor a dús arcszőrzet nem elég

Már a borító is a régi ponyvairodalmat idézi, így előre sejthető, hogy könnyű szórakozást ígér az elsőkönyves szerzőpáros alternatív történelmi kémregénye. A megjelenést kísérő felhajtás – interjúk, tv-s szereplések, könyvtrailer – azt az érzetet keltette, hogy itt valami igazán különlegessel lesz dolgunk, méghozzá fiatalok írják, akik tudják, mi a menő. Valójában a Szivarhajó utolsó útja még a legnagyobb jóindulattal is csak közepes könyvnek mondható, jó marketinggel. 

A történet szerint győzött a forradalom és megvalósult Kossuth álma, a Dunai Konföderáció, ahol az államok békében élnek egymás mellett. Csakhogy egy titokzatos gonosztevő, aki Árnynak nevezi magát, az idill elpusztítására tör. Kossuth unokájára, Csabára és barátaira hárul a feladat, hogy versenyt futva az idővel megakadályozzák Árny tervének megvalósulását, és megmentsék a Konföderációt az összeomlástól.

A fülszöveg alapján azonnal Scott Westerfeld Leviatán trilógiája ugrott be, és mivel annak nagy rajongója vagyok, kíváncsian vártam, mit hoz ki az alternatív történelmi regény műfajából a fiatal írópáros. Az azért már az első pár oldal után kiderült, hogy hagytam magam megtéveszteni a kiadó által, és itt teljesen másról van szó, mint amire számítottam.

Sajnos a könyv hemzseg a hibáktól. Addig még rendben van, hogy szóismétlések és rosszul szerkesztett mondatok állnak halomban, de már rögtön az első oldalon megjelenik kezdő írók réme, a felesleges jelzőhasználat. Ahogy Orson Scott Card írásról tartott előadásaiban beszélt róla, az olvasó nem kíváncsi arra, kinek mennyire sűrű a pofaszakálla, és milyen árnyalatú ruháját visel. Ha nem ad hozzá semmit a szereplők jelleméhez, akkor ez csak szimpla szószaporítás, a történet szempontjából teljesen felesleges. Karaktereket a cselekedeteiken keresztül kellene ábrázolni, nem ilyen jelentéktelen és semmitmondó személyleírásokat adni. A karakterábrázolás egyébként is gyenge pontja a regénynek, nem találkozunk egy emlékezetes szereplővel sem. Kossuth Csaba annyira unalmas és sótlan alak, akinek még csak drukkolni sem lehet, mert teljesen mindegy, hogy meghal-e vagy sem. Az ő fejezetei jelentik a könyv mélypontját, bár ezért a posztért még versenyezhetne a főgonosz Árny gyerekkoráról szóló rész is, ami bár kicsit összetettebb, mégis egy kliséhalmaz. Két főbb női szereplő van, Ana és Teodóra, akik hasonló funkciót látnak el, mint a Bond-lányok. Szépek, okosak, verekszenek, lövöldöznek, és nyilván a frizurájuk végig tökéletes.

Ha tisztán ponyváról lenne szó, akkor elnézhető az egydimenziós karakterépítés, és a sematikus, kiszámítható fősztori, viszont láthatóan nem sikerült eldönteniük a szerzőknek, hogy mit szeretnének kihozni a könyvből. A rengeteg komolykodás, feleslegesen túlbonyolított, intellektuálisnak beállított politikai dumák sehogy sem illenek egy olyan regénybe, ahol a szereplőknek csupán annyi feladata van, hogy rohannak, verekednek, lövöldöznek, robbantanak, aztán megint rohannak egy kicsit. Kár, mert az alapötlet érdekes, a világfelépítés meglepően átgondolt és jól összerakott, és ha még kicsit dolgoztak volna a karaktereken, akkor máris sokkal jobb lett volna a könyv.

A Szivarhajó utolsó útja egyszerű felépítésű, szórakoztató kémponyva, ami egy délután alatt kiolvasható, de nem lesz belőle emlékezetes élmény. Természetesen, ha bejön az olvasóknak, készül a folytatás, ami reméljük jobb lesz, mert lehetőségek bőven vannak a világban és a történetben is.

Pintér Bence - Pintér Máté: A szivarhajó utolsó útja
Agave Könyvkiadó, 2012
230 oldal, 2980 Ft

(Megjelent a Campus Online-on)