2012. október 25., csütörtök

Vannak ajtók, amiket sosem lenne szabad kinyitni



Egy régi, elhagyatott ház, sötét családi titkok, kegyetlen gyilkosságok. Így akár egy klisés horror leírása is lehetne, ám a Locke & Key sokkal több annál, mint amit az első benyomások ígérnek. Joe Hill képregénye sötét, misztikus mese, ami legalább olyan olvasmányos, mint a Harry Potter és olyan véres, mint egy Tarantino-film.

Már rögtön az első oldalakon belecsöppenünk egy rémálom-szerű mészárlásba, a Lock család fejét, Rendell Locke-ot brutálisan meggyilkolja egy pszichotikus tinédzser, Sam Lesser. A tragédia után felesége és három gyereke Rendell gyerekkori otthonába költözik, az eltemetett bűnöket és titkokat őrző Keyhouse-ba. Próbálják feldolgozni a szörnyűségeket, ám új otthonukban is egyre furcsább dolgok történnek, miután a hét éves Bode Locke felfedezi, hogy a házban mágikus ajtók vannak elrejtve, amiken átlépve természetfeletti képességek birtokába jutnak. Egyre több kulcs bukkan fel, amik aztán varázslatos ajtókat és lehetőségeket nyitnak meg a gyerekek előtt, ám egy veszélyes ellenség is tudja a titkukat, és visszatérésére készül, hogy aztán kinyissa a legborzasztóbb ajtót mind közül.


Az titkos ajtók ötlete nem egyedi, hasonló felbukkant már Stephen King Setét Torony ciklusában is, de Hill saját bevallása szerint leginkább Lovecraft novelláiból merített ötletet a Locke & Key-hez. Ilyen háttérrel már az elején biztosra lehet venni, hogy nem kíméli a lelkivilágunkat, nincsenek tabuk, bőven hullanak a szimpatikus és főszereplők. Az első kötet inkább horror, majd a másodiktól találja meg a dark fantasy stílust, ami aztán a későbbiekben is jellemzi. A narratíva nem lineáris, ide-oda ugrálunk az időben, ami eleinte zavaró, de könnyen hozzá lehet szokni. Vannak fejezetek, amik csak a múltban játszódnak, megismerjük a gyilkosság körülményeit, Sam Lesser hátterét és indítékait, Rendell Locke és barátai történetét, akik szintén tudtak a kulcsok létezéséről, és Benjamin Locke-ét is, aki elkészítette az első kulcsot. Joe Hill nem esik bele abba a jellemző hibába, hogy csak halmozza az izgalmasabbnál izgalmasabb rejtélyeket, érezni, hogy tudatosan felépített íve van a történetnek; az ötödik kötet végére a titkok nagy része már lelepleződik, és csak a végső leszámolás van hátra.

Mivel ez egy hosszú és összetett sztori, vannak benne lassabb, leíró részek, amik inkább a karakterek vagy a múlt megismerését szolgálják, nincs bennük akció, csak elbeszélés. Ettől függetlenül minden fejezet végén kisebb-nagyobb cliffhangerek kényszerítenek a továbbolvasásra, olyan, mint egy addiktív tévésorozat. Gyakran még a képek beállítása is rájátszik a filmes jellegre. Sok szempontból hasonlít Neil Gaiman Sandman-jére, ahogy a dark fantasy-t ötvözi néhány meglepően naturalisztikus és kegyetlenül vérengzős fejezettel. Bár ezek elsőre megbotránkoztatóan hathatnak, mégis annyira izgalmas és jó a történet, hogy egy idő után úgy érezzük, hogy még a baltás gyilkolászásnak, meg a szembe szúrt ollónak is megvan benne a helye.


Az tetszik legjobban, ahogy mindezek ellenére a realitás talaján marad az egyébként misztikus történet. Ez főként a könnyen megszerethető, mégis átlagos főszereplők miatt van, a tipikus szomszéd srác/lány karakterek azt az érzést keltik, hogy ez bárkivel megeshet. Ők adják a pluszt a Locke & Key-hez, amitől tényleg megragad az emberben. Nincs bennük semmi különleges, próbálnak megbirkózni Rendell Locke halálával, emberiek és esendőek, tele elfojtott dühvel és fájdalommal. Hiába vonzó a negatív szereplő, mégis úgy szurkolunk Locke-éknak, mintha ismernénk őket. A tinédzserek, Tyler és Kinsey próbálják összetartani szétesett családjukat, miután anyjuk alkoholizmusba menekül, de közben meg kell küzdeniük az új iskolába való beilleszkedés és a tinik átlagos problémáival is. Bode gyerekként sokkal fogékonyabb és könnyen befogadja a mágia létezését, míg idősebb testvérei eleinte hitetlenkednek, a felnőttek pedig nem is látják, mit művelnek a kulcsok. Hill máskor is érezteti, hogy felnőttnek lenni nem túl jó, mert míg Bode feje színes dinoszauruszokkal és robotokkal van tele, addig a felnőtteké unalmas fekete-fehér.

Gabriel Rodriguez rajzai nagyon jók, mindenki hétköznapi, nincsenek túlidealizált szereplők. Gyakran tiszteleg más rajzolók előtt, az egyik szereplője mintha a Transmetropolitan főszereplőjének fiatal mása lenne, máskor meg egy egész fejezetet rajzol Bill Watterson stílusában. Ha kicsit bogarásszuk a képeket, láthatjuk, ahogy például Bode szintén Kázmér és Hubát olvas, vagy ha körülnézünk a Keyhouse könyvespolcain, akkor ott Lovecraft-ot, Philip K. Dick-et és Bradbury-t találunk.

A hat részes sorozatból már csak egy kötet van hátra, aminek első füzete, az Omega Key idén ősszel jelenik meg. Joe Hill azonban elmondta, hogy ezzel -bár a Locke gyerekek kalandjai véget érnek-, mégsem kell búcsút mondanunk Keyhouse-nak, ugyanis maradt még bőven elmesélésre váró kaland.

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key - Welcome to Lovecraft
IDW Publishing 2008-2013

(Megjelent a CampusOnline-on)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése