Egy régi, elhagyatott ház, sötét
családi titkok, kegyetlen gyilkosságok. Így akár egy klisés horror leírása is
lehetne, ám a Locke & Key sokkal több annál, mint amit az első benyomások
ígérnek. Joe Hill képregénye sötét, misztikus mese, ami legalább olyan
olvasmányos, mint a Harry Potter és olyan véres, mint egy Tarantino-film.
Már rögtön az első oldalakon
belecsöppenünk egy rémálom-szerű mészárlásba, a Lock család fejét, Rendell
Locke-ot brutálisan meggyilkolja egy pszichotikus tinédzser, Sam Lesser. A
tragédia után felesége és három gyereke Rendell gyerekkori otthonába költözik,
az eltemetett bűnöket és titkokat őrző Keyhouse-ba. Próbálják feldolgozni a
szörnyűségeket, ám új otthonukban is egyre furcsább dolgok történnek, miután a
hét éves Bode Locke felfedezi, hogy a házban mágikus ajtók vannak elrejtve,
amiken átlépve természetfeletti képességek birtokába jutnak. Egyre több kulcs
bukkan fel, amik aztán varázslatos ajtókat és lehetőségeket nyitnak meg a gyerekek
előtt, ám egy veszélyes ellenség is tudja a titkukat, és visszatérésére készül,
hogy aztán kinyissa a legborzasztóbb ajtót mind közül.
Az titkos ajtók ötlete nem
egyedi, hasonló felbukkant már Stephen King Setét Torony ciklusában is, de Hill
saját bevallása szerint leginkább Lovecraft novelláiból merített ötletet a
Locke &
Key-hez. Ilyen háttérrel már az elején biztosra lehet venni, hogy nem kíméli a
lelkivilágunkat, nincsenek tabuk, bőven hullanak a szimpatikus és főszereplők. Az
első kötet inkább horror, majd a másodiktól találja meg a dark fantasy stílust,
ami aztán a későbbiekben is jellemzi. A narratíva nem lineáris, ide-oda
ugrálunk az időben, ami eleinte zavaró, de könnyen hozzá lehet szokni. Vannak
fejezetek, amik csak a múltban játszódnak, megismerjük a gyilkosság körülményeit,
Sam Lesser hátterét és indítékait, Rendell Locke és barátai történetét, akik
szintén tudtak a kulcsok létezéséről, és Benjamin Locke-ét is, aki elkészítette
az első kulcsot. Joe Hill nem esik bele abba a jellemző hibába, hogy csak
halmozza az izgalmasabbnál izgalmasabb rejtélyeket, érezni, hogy tudatosan felépített
íve van a történetnek; az ötödik kötet végére a titkok nagy része már
lelepleződik, és csak a végső leszámolás van hátra.
Mivel ez egy hosszú és összetett sztori,
vannak benne lassabb, leíró részek, amik inkább a karakterek vagy a múlt
megismerését szolgálják, nincs bennük akció, csak elbeszélés. Ettől függetlenül
minden fejezet végén kisebb-nagyobb cliffhangerek kényszerítenek a
továbbolvasásra, olyan, mint egy addiktív tévésorozat. Gyakran még a képek
beállítása is rájátszik a filmes jellegre. Sok szempontból hasonlít Neil Gaiman
Sandman-jére, ahogy a dark fantasy-t ötvözi néhány meglepően naturalisztikus és
kegyetlenül vérengzős fejezettel. Bár ezek elsőre megbotránkoztatóan hathatnak,
mégis annyira izgalmas és jó a történet, hogy egy idő után úgy érezzük, hogy még
a baltás gyilkolászásnak, meg a szembe szúrt ollónak is megvan benne a helye.
Az tetszik legjobban, ahogy
mindezek ellenére a realitás talaján marad az egyébként misztikus történet. Ez
főként a könnyen megszerethető, mégis átlagos főszereplők miatt van, a tipikus
szomszéd srác/lány karakterek azt az érzést keltik, hogy ez bárkivel megeshet.
Ők adják a pluszt a Locke & Key-hez, amitől tényleg megragad az emberben. Nincs
bennük semmi különleges, próbálnak megbirkózni Rendell Locke halálával,
emberiek és esendőek, tele elfojtott dühvel és fájdalommal. Hiába vonzó a
negatív szereplő, mégis úgy szurkolunk Locke-éknak, mintha ismernénk őket. A
tinédzserek, Tyler és Kinsey próbálják összetartani szétesett családjukat,
miután anyjuk alkoholizmusba menekül, de közben meg kell küzdeniük az új
iskolába való beilleszkedés és a tinik átlagos problémáival is. Bode gyerekként
sokkal fogékonyabb és könnyen befogadja a mágia létezését, míg idősebb
testvérei eleinte hitetlenkednek, a felnőttek pedig nem is látják, mit művelnek
a kulcsok. Hill máskor is érezteti, hogy felnőttnek lenni nem túl jó, mert míg
Bode feje színes dinoszauruszokkal és robotokkal van tele, addig a felnőtteké
unalmas fekete-fehér.
Gabriel Rodriguez rajzai nagyon
jók, mindenki hétköznapi, nincsenek túlidealizált szereplők. Gyakran tiszteleg más
rajzolók előtt, az egyik szereplője mintha a Transmetropolitan főszereplőjének
fiatal mása lenne, máskor meg egy egész fejezetet rajzol Bill Watterson
stílusában. Ha kicsit bogarásszuk a képeket, láthatjuk, ahogy például Bode
szintén Kázmér és Hubát olvas, vagy ha körülnézünk a Keyhouse könyvespolcain,
akkor ott Lovecraft-ot, Philip K. Dick-et és Bradbury-t találunk.
A hat részes sorozatból már csak
egy kötet van hátra, aminek első füzete, az Omega Key idén ősszel jelenik meg.
Joe Hill azonban elmondta, hogy ezzel -bár a Locke gyerekek kalandjai véget
érnek-, mégsem kell búcsút mondanunk Keyhouse-nak, ugyanis maradt még bőven
elmesélésre váró kaland.
Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key - Welcome to Lovecraft
IDW Publishing 2008-2013
(Megjelent a CampusOnline-on)
0 Megjegyzések