Démonológia

A kávéházak kiürültek, a hírlapok elvékonyodtak. Budapest az elhúzódó háború hatásait nyögi, és még egy rendes kávét sem lehet kapni. A vérgróf folytatásában egészen más hangulat vár az olvasókra, mint ami az első részt jellemezte, ám ez cseppet sem változtatott a könyv színvonalán.

Benedek Szabolcs új könyve, A vérgrófnő hasonló felütéssel kezdődik, mint a Vérgróf, már rögtön az első lapokon gyilkosság történik, ezúttal azonban nem természetfeletti erők szedik az áldozatokat, hanem az Erdélybe betörő románok (jelen esetben egy gyanútlan postáskisasszonyt mészárolnak le, méghozzá olvasás közben!). Hat év telt el, mióta Saint-Germain grófja elhagyta Budapestet, Szállási Titusz vámpírmentes életmódot folytat, ám miután haditudósítóként Erdélybe érkezik, akaratlanul is szembe kell néznie az életre kelt helyi legendákkal.

Bár nehezen indul be a történet - először csak a háborúval és az előtte divatba jövő futballal ismerkedünk (a kezdeti ellenérzések után egészen megszerettem a focis részeket, olyan jól lettek megírva) -, de utána mindenért kárpótol Drakula. Talán a könyv felénél bukkanunk először egy valamire való vámpír nyomára, hogy aztán a következő 200 oldalon loholjunk utána, keresztülutazva egész Erdélyt. Az előző részben a négy történetszál nem adott esélyt a szereplők mélyebb megismerésére, ez azonban itt megváltozik. Szállási Titusz már egyértelmű főszereplővé lép elő, méghozzá egyre összetettebb, egyre szimpatikusabb főszereplővé, akiért érdemes izgulni. A másik történetszál szereplője viszont épp ellenkező utat jár be. Tarnóczay Etelka soha nem volt kedves, főleg nem szeretni való, a Vérgrófnőben pedig egyre inkább előtérbe kerül a sötét oldala, és a végére egészen visszataszító figurává válik. Szerencsére Etelka csak néha-néha kerül előtérbe, a könyv középpontjában főként Szállási áll. A fülszöveg alapján azt hittem, hogy Saint-Germainnek itt is fontos szerep jut, de ez megtévesztő, a gróf csak egy rövid epizódszerepben bukkan fel a fináléban, ám az is épp elég hatásos. A régi kedvencek helyett viszont vannak új szereplők, megjelenik egy ősi vámpírvadász család utolsó leszármazottja, Ágnes, akivel Szállási Titusz Erdélyben találkozik (teljesen olyan, mint Anna Valerious Stephen Sommer Van Helsing filmjében), de nagyobb hangsúlyt kap Molnár Ferenc is.

Ez a kötet sokkal kiforrottabb, mint a Vérgróf, már egyértelműen látszik hova tart a történet. Míg az első kötet akár különálló könyvként is megállná a helyét, mert minden szálat elvarrt a szerző, a Vérgrófnő azonnali folytatásért kiált, ugyanis pont a legnagyobb izgalmak közben ért véget. Benedek Szabolcs stílusa is sokat csiszolódott, jobban ráhangolódott a századeleji szövegekre, és a ’furtonfurt’ szó is kevesebbszer fordul elő (szerencsére). Kíváncsi voltam, hogy mit kezd a Vérgrófot meghatározó bohém pesti hangulat nélkül, de az erdélyi részek is legalább olyan jól sikerültek. Ezúttal azonban nem az írók és újságírók kávéfüggő mindennapjaiba, hanem a klasszikus rémtörténetek világába nyerünk bepillantást, ahol fokhagymafüzér van az ajtón, és az emberek még hisznek a prikulicsokban. A hangulat továbbra is domináns, de a háború miatt sötétebb, mint korábban. Jól megférnek egymás mellett a fiktív karakterek és a híres történelmi személyiségek, és az utóbbiak szerepeltetése sem válik erőltetetté vagy modorossá, hanem teljesen természetes a jelenlétük.

Továbbra is úgy gondolom, hogy ez a regényciklus sokkal inkább korrajzként jellemezhető, aminek a vámpírok csak érdekes mellékszálai, és ez így van jól. Érezni, hogy a szerző is egyre inkább szereti meg a saját szereplőit, főleg Szállásit, de például a mellékszereplőként feltűnő polihisztor, Manno Miltiádész, vagy Molnár Ferenc is szeretetből írt figurák. A Vérgrófnő azonban csak felvezetés, se lezárás, se nagy leleplezés nem történik, azzal meg kell várnunk a trilógia befejező kötetét, a tavasszal megjelenő Vértanút.

Benedek Szabolcs: A vérgrófnő
Libri Könyvkiadó, 2012
450 oldal, 3490 Ft

(Megjelent a Campus Online-on)