2012. szeptember 19., szerda

Az álom tudománya


(Ez egy tavalyi írás, de rájöttem, hogy még nincs fent a blogon.) Babits Mihály már maga mögött tudott két verseskötetet, amikor 1913-ban megjelent első regénye a Nyugatban. A gólyakalifa aztán, hála a századelőn divatos álom-témának, nagy sikereket hozott az írónak, és kora Inception-jévé vált.

Már a címében is irodalmi utalás rejlik, az Ezeregyéjszaka meséi-ből azt a történetet eleveníti fel, amikor a kalifa gólyává változik, de elfelejti a varázsigét, ami visszaváltoztatja. Végül szerencsésen megmenekül, mert egy barátja kisegíti, ám Babits főhőse nem ilyen szerencsés. Két részből áll a történet, az egyik Tábory Elemér önéletírása, a másik pedig az utolsó oldalon a szerző levele Móricz Zsigmondhoz, amiben elmondja, hogy jutott hozzá az “önéletrajz”.

Elemér a tökéletes főhős archetípusa, okos, jóképű, gazdag, mindenki nagy reményeket fűz hozzá; azonban komoly alvászavarokkal küzd. Kiskora óta álmában egy másik életet él, ahol először asztalos inasként, majd írnokként megtapasztalja az élet minden mocskát, és közben ő maga is erkölcsileg lezüllik. Elemér hiába próbál szabadulni rémálmától, az nem ereszti, és egyre jobban kihat az életére, betölti a gondolatait, és taszítja egyre lejjebb.

Állandó irodalmi téma az emberen belül lévő jó és rossz küzdelme, u gyan úgy, mint a realitás, és a fantáziák keveredése. Utóbbiról Dosztojevszkij a következőket írta: „az nem csak fizikai, beteges vonás, amikor az ember szeme elől időnként elvész a különbség a valóság és a fantazmagória közt (ami az életben legalább egyszer minden emberrel megtörténik), hanem lelki vonás is, amely egybevág a hős jellemével; tagadja ugyan a látomás realitását, de mikor eltűnt a látomás, reálisnak tartja. A hitetlenségtől gyötörve ugyanakkor azt kívánja, hogy a látomás ne fantázia legyen, hanem valami valóságos.” (Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások) Épp ezért Elemér sem lehet soha biztos benne, hogy mikor van ébren, és mikor álmodik. Írnokként minden olyat megél, amit a valóságban a jó neveltetése, és a társadalmi elvárások megakadályoznának. Elemér önmagára ébredése során megismeri saját személyes poklát, de harcol ellene, undorodik álombeli énjétől, napról napra jobban szenved tőle. Kétségtelen, hogy ez a két lélek nem maradhat meg sokáig egy testben, elkerülhetetlen számukra egy Dorian Gray-féle végső tragédia, amikor szembesülnek egymással.

 Az epilógusban azonban nem tisztázódik semmi, Babits, aki nagy rajongója volt a detektívregényeknek, úgy hagyja nyitva a történet végét, hogy azt mindenki a saját kedve szerint értelmezhesse. Ugyanilyen halálesetet egyébként láthattunk Poe-nál A Morgue utcai kettős gyilkosságban, ám ott a nyomozás végül sikerrel jár, Babits-nál azonban nincs racionális magyarázat, a történet csak metaforikusan értelmezhető.
Babits már korábban is foglalkozott az álmokkal, egy 1905-ből származó cikkében a következőket írta: „az álmok kora legtöbbeknél a pubertásé – az álmokat gyakran zavarjuk össze az élettel, főként a gyermekek – hatásuk az életre nagyobb, mint általában tartják” (Tábory Elemér is pont 16 évesen, a pubertás közepén döbben rá, hogy valójában eddig két életet élt.) 1916-ban megjelent Recitatív című verseskötetében is két vers épül az álom-ébredés tematikára. Mivel ez egyfajta menipposzi szatíra, ahol keveredik valóság és fantázia, nagy hangsúlyt kapnak a társadalmi ellentétek is (Elemér gazdag családja, erkölcsössége szemben az írnok visszataszító személyiségével, és szegénységével).

A gólyakalifa a fantasztikus irodalom közé sorolható, és bár érezhető, mely világirodalmi művek voltak hatással Babits-ra, és hogy mennyire próbált a kor divatjába illeszkedő témát választani, elgondolkoztató, és szép olvasmány.

Babits Mihály: A gólyakalifa
Osiris Kiadó, 2000
154 oldal, 580 Ft

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése