Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Az úgy volt, hogy már másfél éve megvettem ezt a könyvet angolul, csak lusta voltam elolvasni, meg féltem is, hogy túl ifjúsági, túl lányos, és nem fog tetszeni. Most, hogy ilyen közeli a magyar megjelenés, és lehetőségem volt magyarul olvasni (tudom, botrányosan lusta némber vagyok), már sokkal jobban kezdett érdekelni, és rájöttem, hogy mennyire téves elképzeléseim voltak róla korábban.   

"– Rémes lehet szegénynek – szólalt meg Alexia, mert nem bírt tovább hallgatni. – Emberek gondolkoznak, ráadásul az agyukkal, és pont a szomszédban! Ez igazán tragikomikus."

Ez a stílus! Alapvetően nem szeretem az ilyen direktbe vicces dolgokat, túl erőltetettnek találom, de itt! Kicsit Jane Austen-es, de közben nagyon modern, olyan okosan vicces, ami ellenállhatatlan, és még a legszkeptikusabbak is megadják magukat. Ami még ezen felül külön tetszett, és elsőre szemet szúrt, hogy Carriger a mellékszereplőket sem csak kötelező háttérbábúként kezeli, hanem egy-két ügyesen megválasztott mondattal ad nekik személyiséget, amitől sokkal valóságosabbak, és szerethetőbbek.

Alexia az egyik kedvenc hősnőm lett, olyan igazi belevaló, modern nő, akinek nem mellesleg nagyon jó humorérzéke van. Bár félig olasz, és gyakran kiemelik, hogy milyen temperamentumos, engem mégis főleg az angol oldala nevettetett meg, elvégre csak egy angol képes megbotránkozni azon, hogy a vámpír, aki megtámadta, még csak be sem mutatkozott! Micsoda udvariatlanság ez, kérem! Másik kedvencem Lord Akeldama, a divatra különösen érzékeny vámpír úr, akinek a zsebkendője bármikor életet menthet. Ez tipikusan ilyen feel good könyv, mellékhatásként várható az álladó vigyorgás, és ha eddig nem vonzódtál a természetfeletti férfiakhoz, akkor ezen Lord Maccon sürgősen, és biztosan változtatni fog. Menekvés nincs. Imádom, ahogy kifigurázza a YA kliséket, miközben egy egészen eredeti alternatív múltat teremt, ahol a farkasemberek, és vámpírok elfogadott tagjai a társadalomnak. Azt azért még érdemes megemlíteni, hogy egyáltalán nem ifjúsági regény, érhetik meglepetések az embert olvasás közben.

Tény, hogy eléggé ömlesztve vannak jelen a műfajok a könyvben, viktoriánus románc, steampunk, krimi, fantasy, de az írónő remekül egyensúlyozik köztük, mindig előtérbe helyezve egyet (ott mondjuk kicsit felszaladt a szemöldököm, amikor Alexia és Lord Maccon a veszély torkában hevesen egymásnak esnek, mert nem éreztem épp időszerűnek, főleg, hogy közben szerencsétlen Lord Akeldamát kínozták, de ennyi belefér). Tényleg letehetetlen, és nem feltétlenül azért, mert annyira tudni akarod a rejtély megfejtését, hanem egyszerűen jó olvasni, és nehezen válsz meg tőle. Viktoriánus ruharajongóként külön élvezet volt olvasni a fűzőkről, kesztyűkről, kalapokról, turnűrökről, főleg ilyen dózisban. Sosem árt tudni, hogy ki mit viselt az előző esti bálon. Ritkán érzem úgy, hogy szívesen belépnék egy könyvbe, de most bármit megadtam volna, hogy együtt vacsorázhassak Lord Akeldamával, és megbeszéljük a legújabb pletykákat, meg hüledezhessek Miss Hisselpenny újabb borzalmas kalapján.

Olvasás után gyorsan rákerestem Carriger-re, és jól meglepődtem, nem csak azon, hogy ez volt az első regénye, hanem a ruhafétisén. Nálam megnyerte a legmenőbben öltözködő írónő címet. (Kicsit olyan Alexiás, viszont ez próbálom figyelmen kívül hagyni, mert nem szeretem, amikor az írók magukról mintázzák a főhőst. Nálam Alexia marad Oona Chaplin.) A Napernyő Protektorátus (ez is mennyire menő cím!) sorozatnak még van négy (egyenlőre csak angolul) megjelent része, alig várom már, hogy azokat is olvashassam. Ezek után át kell értékelnünk a "Mindig legyen nálad törülköző!" mondást, és megváltoztatni valahogy így: "Mindig legyen nálad egy napernyő!". Elvégre hölgyek vagyunk, vagy mi.

Közérdekű információ, hogy Gail Carriger április 21.-én részt veszt a Könyvfesztiválon, és a Könyvmolyképző kiadó standjánál fog dedikálni 14-15 óra között. Én biztos ott fogok tolongani, gyertek ti is!

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak.