2012. április 8., vasárnap

Frank Herbert: A Dűne

 
"Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam."

Húú, ez majdnem olyan jó volt, mint a Csodaidők! De csak majdnem. Szerencsére az olvasási válságomból  kihúzott, mert egyik nap felébredtem, és tudtam, hogy márpedig nekem most azonnal Dűnét kell olvasnom. Elrohantam az antikváriumba, megvettem egy szétrongyolódott ősrégi kiadást, és azzal a lendülettel el is kezdtem. Az első kötet (két kötetben adták ki az én példányomat) egy nap alatt elfogyott, szerelem volt első olvasásra, a másodiknál kicsit belassultam, de csak az állandó időhiány miatt.

Paul személyével az elejétől kezdve bajban voltam, és volt egy kis hiányérzetem. Elméletileg ő a főszereplő, a messiás figura, és mégis zavarba ejtően kidolgozatlan marad a karaktere. Lehet ez azért van, mert a képességei miatt túl természetfeletti, túl isteni szereplő, aki elkülönül nem csak a többiektől, hanem az olvasótól is. Már az átváltozása is nagyon hirtelen történt, ahogy megvilágosodott, és a kisfiúból lett egy mindenre képes szuper-messiás, akivel képtelen voltam azonosulni. Nagyon hiányzott egy hosszabb távú személyiségfejlődés bemutatása, nem csak így egyszerűen, hogy megkapja az ősök összes tudását, és ennyi. Mintha nem lenne személyisége szerencsétlen srácnak, de végül is az minek, úgyis eleve elrendelték a sorsát. Reméltem, hogy később esetleg valamiféle erkölcsi példaképpé nő, de ez sem történt meg, a képességeitől meg a hideg rázott, és sehogy sem tudtam úgy tekinteni rá, mint egyértelműen pozitív szereplőre. Néha olyan érzelemmentes, mint egy robot, ettől függetlenül követi a klasszikus monomítosz-struktúrát, végigjárja a kötelező hősi utat.

A többi szereplő sem volt túlságosan kidolgozva, még a könyv elején, az Atreides-udvarban talán jobban, meg életszerűbben, aztán amikor bekerültünk a fremen közegbe, akkor egyre kevésbé, ott inkább magára a csoportra került a hangsúly, nem az egyénekre. Az arab beduin törzsi kultúra nyomait viselő kékszemű arrakisi őslakosok az egyedüliek, akik ismerik a fűszer titkát, és le tudják győzni a mély sivatag viszontagságait. Tőlem megfoghatatlanul távol áll az ő világuk, ahol a víz többet ér, mint a pénz, vagy az élet, mégis nagyon erős hangulatteremtő hatása van a sivatagi leírásoknak. Ha Paul-lal nem tudtam azonosulni, akkor a fremenek aztán tényleg olyanok voltak, mint akik egy messzi-messzi galaxisból jöttek, de ugyanezt érzem az arab sivatag lakóival kapcsolatban is. Gondolom közrejátszik, hogy utálom a sivatagokat, utálom, ha nincs víz, mert abnormálisan sokat iszok, és valószínűleg hamarabb vetném magam egy homokféreg elé, minthogy felvegyek egy cirkóruhát. Undorodtam tőle, attól meg különösen, hogy ilyen gyakran kellett emlegetni (lány vagyok, finnyás vagyok, öt perc alatt meghalnék a sivatagban).

A Dűne univerzumának legfontosabb meghatározó elemei a politika, és a vallás.  Aki ezt a kettőt egyensúlyba hozza, az uralkodik. Fura, hogy bár a jövőben játszódik, mégis feudális alapokra épül a társadalmuk. Jól látszik az Arrakison, hogy a legfőbb érték a föld, és a legfontosabb tevékenység a mezőgazdaság, vagyis ebben az esetben a fűszerkitermelés. Ennek megfelelően harcolnak egymással az uralkodó házak, mint a középkori Európában, és aki a föld, azé a fűszer, azé a hatalom. Az egyik legfőbb erőt a Bene Gesserit egyházi rend képviseli, közéjük tartozik Paul anyja, Lady Jessica is. Minden tagjuk nő, nagy befolyással vannak a politikai játszmák alakulására, céljuk egy több generáción át ívelő, génnemesítő program keretében létrehozni egy magasabb rendű embert, aki rendelkezik ősei minden tudásával, és látja a jövőt. A róla szóló próféciákat elterjesztik a galaxisban, így amikor Paul a fremenek közé kerül, már egy olyan vallási rendszerrel találja szemben magát, amit a Bene Gesseit alakított ki számára, hogy minél könnyebben tudjon a dűnelakók élére állni.

A történetvezetés nagyon gördülékeny, olvasmányos, minden fejezet végén kisebb-nagyobb cliffhangerrel. Mint jó sci-fi író, Herbert is egy új, komplex világot alkotott, ám néha túl komolyan veszi magát, és sok lesz az állandóan kinyilatkoztatott pszeudo-filozofikus életbölcsességekből, és társadalomkritikából (egy oldalon egy még elfér, de egy oldalon nyolc azért túlzás). Szerencsére elkerüli az olyan idegesítően gyakori fantasy-sci-fi hibákat, mint például a túlzott részletezése a világnak (tök jó, hogy ilyen összetett világot tud valaki összerakni, de akkor sem vagyok kíváncsi xy nyolcvanadik mellékszereplő vacsorájának összes fogására) , vagy az állandó múltbeli visszacsatolás, ami megtörné a fősztori lendületét. 

A Dűne a sci-fi műfaj társadalomtudományos ágába tartozik, olyan kérdéseket boncolgat, amik könnyen vonatkoztathatók a jelenünkre éppúgy, mint a lehetséges jövőnkre; a megjelenése óta eltelt majdnem 50 évben semmit sem vesztett az aktualitásából. Külön hangsúlyt fektet a vallási, és filozófiai témákra, így azok számára is érdekes lehet, akik idegenkednek a tudományos-fantasztikus műfajtól.

3 megjegyzés:

  1. Ezt is már illene elolvasnom. Egyike a húszmillió elolvasásra tervezett regényeknek. Időnként eszembe jut, hogy na majd most. Aztán mindig közbejön valami más. Pedig kéne. Meg most pont ilyen stresszoldók kellenek nekem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hát illene, bizony! :) főleg, hogy Herbert sokat merített Burroughs-tól, és állítólag tök érdekes párhuzamok vannak (főleg ezért akarom elolvasni a Mars hercegnőjét). tetszene neked, ilyen belefeledkezős világa van.

      Törlés
  2. Nyugi, jó lett a bejegyzésed. :)

    VálaszTörlés