2012. augusztus 6., hétfő

Tudjuk, mi kell a gyereknek?


(Ez a mostani nem friss beszámoló, még áprilisban készült a Szépírók Társaságának Irodalmi Fesztiválján, és Nagy Boldizsárral ketten írtuk, viszont a téma szerintem érdekes, ezért iderakom a blogra, hogy meglegyen. Boldizsár beszámolóját az első napról itt olvashatjátok: Majd mi megmondjuk - Szépírók, ha összejönnek)

A kilátások tényleg mesések: hétvégén, a Szépírók Társaságnak Irodalmi Fesztiválján kiderült, hogy a kortárs felnőtt irodalom igenis odafigyel a gyerekkönyves szakmára. Már csak az a kérdés, mikor kapnak szót maguk a gyerekek.

Ritka alkalom volt ez: olyan nagy, igazi, komoly írók jöttek el egy gyerekirodalmi fesztiválra, akik nem igazán szoktak megjelenni hasonló eseményen. Sokaknak már az is elég lett volna, ha Závada Pál, Kántor Péter, Darvasi László, Kukorelly Endre, Vörös István vagy Schein Gábor csak kiül a pódiumra és lehet őket nézegetni, de ezek a szerzők (és még sokan mások) most hétvégén még hozzá is szóltak a gyerekirodalmi kutatások több kérdéséhez. 

Vasárnap elsőként Darabos Enikő író, irodalomkritikus kérdezgetett szakmabeli kisgyerekes párokat az otthoni mesélési szokásaikról, az ehhez kapcsolódó rituálékról; arról, hogy akik már amúgy is szoros kapcsolatban vannak az irodalommal, hogyan élik meg ezt a mindennapokban. Lovász Andreáéknál a gyerekek közti nagy korkülönbség miatt nehéz összehangolni az esti mesét, bár úgy tapasztalták, hogy ez főleg a kortárs irodalomra igaz, és az olyan klasszikus művekre, mint mondjuk Tolkien, ugyanúgy vevő az öt- és a tizenegy éves is. Mint kiderült, a gyerekek náluk nem engedték, hogy Kiss Ottó fejből meséljen, ezt Csuhai István is megjegyzi, ő egyszer próbált egy mesét fordítva felolvasni, ám kisfiának nagyon nem tetszett.

Dragomán György helyett fia, Gábris kísérte el Szabó T. Annát. Sok íróval ellentétben ő lelkesen ragadja magához a mikrofont, és osztja meg a mesével kapcsolatos élményeit. Elmondja, hogy náluk az apukája először meséli, utána megírja a történeteket; bár láthatóan lehangolja, hogy mostanában kevés ilyen van, és kénytelen hangoskönyvet hallgatni. Amikor megkérdezik tőle, hogy volt-e dolga rossz mesével, kiderül, hogy nagyon ritkán, és azt se fejből mesélték neki. Szabó T. Anna hozzáteszi, hogy Gábrisnak mindig jól lehetett mesélni, és hogy talán túl korán erőltette rá a beszédtanulást, amire Gábris meg is jegyzi, hogy biztos azért lett ilyen bőbeszédű. Bár csak a következő beszélgetésben mondják ki, Gábris megjegyzései mégis remekül reprezentálják, hogy ha gyerekirodalomról beszélünk, a gyerekeknek is teret kéne adni, elvégre ők a befogadók, és egy felnőtt sosem fogja tudni gyerekszemmel olvasni a művet. Ő például felháborítónak találja, ha az iskolában kihagyják a felolvasásból a félelmetes részeket, ilyenekkel nem lehet átverni. Remekül megfogalmazza a generációk közti különbséget, arra pedig, hogy Anna félelmetesnek tartotta számára a Harry Pottert-filmeket, csak ennyit mond: "Nektek kiskorotokban alig volt tévé! Aki jégszörnyeket látott, annak az ötödik Harry Potter már meg se kottyan!" És milyen igaza van. 

Ezzel kapcsolatban felmerül a tévé, és az animációs film hatása a gyerekekre, Csuhai István elmeséli, hogy náluk bár viszonylag sokat tévéznek, nem tapasztalják, hogy ez az olvasás kárára menne. Kiss Ottóéknál néha a tanulmányokhoz kapcsolódva néznek filmet, például amikor a gyerekek Egyiptomról tanulnak. Lovász Andrea szerint nincs alsó korhatár, amikortól a rajzfilm elé lehet engedni a gyereket, náluk a legkisebb is nézi a Kisvakondot, de az időkorlát azért fontos, és csak napi félóra engedélyezett.

Arra a kérdésre, hogy beleunnak-e a gyerekek a felkapott mesehősökbe, Gábris elmondja, hogy ő megunta a Harry Pottert, de szívesen olvas hasonlókat, mint például a Gergő és az álomfogók, vagy a Kis Nicholas. Most megállapodott a Dobozvárosnál, mert szerinte "nagyon jó", de felrója, hogy túl sok könyvet kap, és mire belemerülne egybe, már jön is a következő. Utolsóként még elmondja, hogy attól jó egy mese, ha benne van minden, jó és rossz, és nem pedig attól, ha feltétlenül jó a vége. Sajnos a kisfiút nem hagyják sűrűn kibontakozni (ennek a problémájának ő is hangot ad), pedig ahogy arra többször utal, rengeteg könyvet olvas és sok filmet néz, igaz, néhányat titokban, mert a szülei nem örülnek neki. 

Egy másik beszélgetés során, amit Benedek Anna vezet, a fesztivál másik rebellise, Karafiáth Orsolya mond megdöbbentő dolgokat: például azt, hogy bár mesének szánta a Macskadémon című musicalt, mégsem tudott mit kezdeni a gyerekszereplőkkel (így aztán ki is írta őket belőle), meg aztán a gyerekeket sem kedveli különösen. Inkább szereti az alkoholista, depressziós és magányos felnőtt alakokat, de szerinte rájuk a gyerekek is kíváncsiak, ezért róluk szól majd a mese, ami jövőre könyvformában is megjelenik majd Filó Vera illusztrációival. Izgatottan várom, izgalmas lesz felfedezni majd, mitől lehet mese valami, ami ennyire nem mesei alaphelyzetből építkezik és még gyerekek sincsenek benne!

Addig is: a remek kis Mesés kilátások után remélem valaki megszervez hamarosan egy olyan fesztivált is, ahol gyerekek mesélnek majd a gyerekirodalomról. Ahogy Németh Zoltán megjegyezte: tulajdonképpen abszurdnak érzi, hogy felnőttek beszélnek csak erről a témáról, pedig még ha rekonstruálni is tudjuk a saját gyerekkori olvasatainkat, mégis csak meg kellene kérdezni a gyerekeket is arról, mit szeretnek ők. Bár lehet, hogy a szakmabeliek és a kortárs írók nem örülnének nagyon a válaszoknak... 

(Megjelent a prae.hu-n)

4 megjegyzés:

  1. igazán hangulatos beszámoló kerekedett a billentyűzetedből(:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszi, bár ez inkább Boldi érdeme.

      Törlés
  2. Ezt olvastam anno a prae.hu -n (meg a gyerekkönyvkritikáidat is), mikor megláttam a neved a cikk szerzői közt tökre megörültem :-D Gratu hozzá! Nagyon tetszett mind - köztük persze ez is. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nahát, köszi :) nem gondoltam, hogy a blogosok közül bárki olvassa, amiket írogatok.

      Törlés