2011. november 14., hétfő

Dennis Lehane: Hideg nyomon


"– Ez itt Amerika – mondta Ryerson –, ahol minden felnőttet megilleti szülöttjük elemésztésének teljes és elidegeníthetetlen joga." 

Ritkán olvasok krimit, valahogy kimaradt az életemből az Agatha Chistie rajongás, és utána már eszembe se jutott, hogy van más krimi is, amit kipróbálhatnék. Aztán jött Lehane, és első találkozásunk a Viharszigeten, ahol beleszerettem a stílusába (aztán meg Leonardo DiCaprio-ba persze). Onnantól figyeltem Lehane-t, állandóan tervben volt, hogy olvasok tőle mást is, csak ugye az állandó időhiány...Amikor láttam az Agave idei könyvterveit, rögtön kiszúrtam, hogy jön Lehane, méghozzá a Gone, baby gone, amiből Ben Affleck csinált filmet négy éve (és amit azóta tervezek megnézni, csak ugye az állandó időhiány... :P). Na mindegy, a lényeg, hogy kinéztem magamnak, és akkor már ugye el is olvasom. Kicsit meginogtam, mikor megláttam a borítót, mert ijesztő, és azért is próbáltam gyorsan elolvasni, hogy ne kelljen sokszor becsukni, és ne szembesüljek újra meg újra a baba fejével.

Egy kislányt felelőtlen anyja egyedül hagyja a lakásban, még az ajtót is elfelejti bezárni, és elmegy berúgni a közeli züllött alakokkal teli kocsmába. Mire hazaér, a gyerek eltűnik, és bár az anyát jobban érdekli a tévéműsor, mint lánya holléte, a nagynéni nem adja fel, és segítségül hívja a Kenzie-Gennaro magánnyomozó párost, hogy találják meg Amandát.

Bevallom, nem csak a borító miatt féltem tőle, hanem azért is, mert egy nagyon aktuális, és nehéz téma, ami alól nem lehet kibújni, mivel a hírekben újra és újra megjelennek az eltűnt gyerekek. Teljesen ambivalens érzésem vannak a könyvvel kapcsolatban, egy részről összeszorul tőle a gyomrom, de közben Lehane olyan intelligensen tálalja az emberek sötét oldalát, hogy lehetetlen nem odafigyelni rá. Egyszerűen olvastatja magát, a stílusával ellensúlyozza a téma komorságát, aztán a végén meg csak ülsz, és nem térsz magadhoz. A legnagyobb erőssége, hogy jól felépített, és elsősorban hihető karaktereket, és helyzeteket teremt. Néha, amikor már épp nyugvópontra jutott a sztori (és a vérnyomásom visszaállt normálisra), akkor teljesen váratlanul történik valami iszonyú brutális, ami olyan készületlenül ér, mintha nyakon öntöttek volna hideg vízzel. Szembesít a világ hideg gonoszságaival, az emberek kicsinyességével, és én nem vagyok benne biztos, hogy akarok tudni ezekről a dolgokról. Amanda anyja volt ebből a szempontból a legrosszabb, ő szerintem kihozza az állatot még a legbékésebb olvasóból is, az agyam tiltakozik az ilyen emberek léte ellen.

Nem teljesen erre számítottam, nem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen lesz, és érzelmileg ennyire hat rám. A végén Patrick-nek meg kell hoznia egy döntést, amin aztán rágódtam legalább egy hétig, miután befejeztem a könyvet, és még mindig nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy jól döntött, de azt se, hogy rosszul. Valahogy elmosódik a kettő közti határ ebben a könyvben. Sokkolt, de tökéletes is volt, még biztos fogok Lehane-t olvasni, mert zseniálisan jól, és élvezetesen ír. Moonlight Mile címmel tavaly megjelent a folytatása is a Hideg nyomonnak, remélem majd azt is olvashatjuk.

A könyvet köszönöm Lobonak és az Agave Kiadónak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése