Taylor Jenkis Reid: Daisy Jones and the Six

A tavalyi év véletlen felfedezése volt nálam Taylor Jenkins Reid, még Anna Newton áradozott a Seven Husbands of Evelyn Hugo-ról, amit elolvastam, és a végére én is teljesen Reid rajongó lettem. (Muszáj megjegyeznem, hogy az Evelyn Hugo ugyan megjelent magyarul, de ha tehetitek, ne úgy olvassátok, mert az évtized legrosszabb fordítása címet tuti kiérdemelte.) Azonnal meg kellett szereznem utána a Daisy Jones and the Six-et is, főleg mivel az témájában sokkal közelebb áll hozzám, mint Evelyn.

Bevallom, hogy van egy furcsa vonzódásom ehhez a korhoz és témához, szóval simán lehet, hogy teljesen elfogult vagyok. A 70-es évek elég fontos időszak a női emancipáció szempontjából, akkor indult a második feminista hullám, és végre a rock műfajban is szerephez jutottak a nők. Megalakult az első csak nőkből álló banda, a Fanny, majd kicsit később a The Runaways, és feltűntek olyan ikonikus női előadók, mint Suzie Quatro és a Fleetwood Mac-es Stevie Nicks. Mindeközben főként a glam rocknak köszönhetően elmosódtak a nemi határok, és nagy divat lett az androgün megjelenés. Ezeknek azért nem sok köze van a Daisy Jones-hoz, csak próbálom bemutatni, hogy zeneileg és társadalmilag mennyire izgalmas volt ez az időszak.  Ha hozzávesszük, hogy egy rock együttes felemelkedése és hirtelen feloszlása soha nem mentes a botrányoktól (amikre meg valljuk be, a legtöbb ember azonnal ráveti magát), akkor igazi must read.

Igazából ugyanazt szerettem ebben is, amit az Evelynben, hogy Jenkins annyira jól hozza a különböző koroknak az atmoszféráját, és annyira erős karaktereket épít fel félmondatokból és rezdülésekből, hogy simán elhinném, valós emberekről ír. Pedig itt egy nagy fogódzótól megfosztotta saját magát, ugyanis a könyv interjúkból áll össze, vagyis nulla leírással dolgozik. Szóval gyakorlatilag úgy működik ez a könyv, mint egy dokumentumfilm, ahol összevágott interjúkból alakul ki egy lineáris narratíva.

Előre le kell szögeznem, hogy ez egy nyálas könyv, nyálas szövegekkel. Viszont ha megnézel bármilyen slágert a 70-es évekből, ilyen szövegeket találsz benne, szóval valahol zseniális, hogy Reid így tudja utánozni a stílust, teljesen korhű lesz tőle a könyv. Főleg, hogy olyan emberek mondatait olvassuk, akik a szórakoztató iparban dolgoztak és amúgy is hajlamosak voltak túldrámázni mindent.  

Az interjúkból megtudjuk, hogyan alakult meg a The Six, milyen problémákat okozott a frontember Billy Dunne drogfüggősége/alkoholizmusa, hogyan került a bandához a magányos gyerekkora elől menekülő Daisy, és mi történt azon a bizonyos utolsó koncerten. Nagyon pörgős könyv, szerintem pont az interjúk miatt, egyszerűen addig olvasod, amíg hirtelen el nem fogy. Van a végén egy csavarnak szánt dolog, ami kicsit meh, meg a legutolsó fejezet is kicsit meh (ha bárkiben kérdés lenne, szerintem nem jobb, mint az Evelyn), de teljesen megbocsátható.

Ha jól emlékszem, talán még idén érkezik belőle egy sorozat, amint Reese Witherspoon stúdiója csinál, ők meg nekem garanciát jelentenek a minőségi tartalomgyártásra. Végre tényleg meghallgathatjuk azokat a számokat amikről elolvastunk 300 oldalt. Ha pedig nem bírjátok ki addig, hallgassátok ezt az elég jó Spotify lejátszási listát, amit a Random House készített a könyvhöz, és szuperül visszaadja a hangulatát.

Egyáltalán nem ide tartozik, de megint rájöttem, hogy többet kéne angolul olvasnom. Mindig az van bennem, hogy fárasztóbb, meg biztos nem fogok ismerni minden szót, szótárazni meg ugye lusta vagyok, szóval a végeredmény csak az lehet, hogy frusztrált leszek. Viszont szerencsére a Daisy Jones megcáfolta ezeket a feltevéseimet teljesen, úgyhogy idénre betáraztam kicsit több angol könyvet is.

És még egy közérdekű dolog:  tudom, hogy kimaradt pár poszt, nagyon sajnálom, pótolni fogom őket, de sajnos soron kívül foglalkoznom kell valamivel, amitől eléggé felborultak a terveim. (És beborult a depresszióm is ezzel párhuzamosan.) Próbálom tartani magam a heti kettőhöz, remélem hamar kifut ez a dolog és nem lesz ennyire szar kedvem se. Addig olvassatok sok könyvet!