Neil Gaiman: Amerikai istenek

Annyit beszéltek róla, hogy ilyen meg olyan tökéletes könyv az Amerikai istenek, Gaiman legjobbja, Hugo- és Nebula-díjas, meg úgy egyébként is, ezt szeretni kell. Kialakult körülötte egy könyvszemélyi kultusz (már ha létezik ilyen), amihez nagyban hozzájárult, hogy az elmúlt tíz évben a beszerezhetetlen kategóriába tartozott. Eddig két fajta emberrel találkoztam, az egyik olvasta és imádta, a másik még nem olvasta, de mindenképpen szeretné, mert annyit hallott róla, hogy ez mekkora jóság. Pedig nem, sőt.

Szerintem ez egy rossz könyv néhány jó fejezettel. Nincsenek látványosan jelen azok a tipikus Gaiman hibák, amik az elmúlt pár regényét jellemezték, de ettől még nem lesz kiemelkedő az Amerikai istenek. Kezdem én is elhinni, hogy Gaiman egy alaptalanul túlértékelt szerző, akinek látványosan jó ötletei vannak, de egyszerűen nem tud regényt írni. Sokkal jobban megy neki a minimalista novella (Tükör és füst), vagy a képregény (Sandman), ahol nem kell sok szöveggel dolgozni.

Az Amerikai istenek feleslegesen hosszú jelenetekkel van tele, amikben jórészt nem történik semmi és sokszor csak annyi funkciójuk van, hogy növeljék az oldalszámot. Mikor azt hinném, hogy végre kezdődik valami akció, vagy legalább beindul a történet, akkor is csalódnom kell, mert egy érdekes rész után újra visszazuhan a korábbi hömpölygős és álmosító stílusba. Szereplői teljesen súlytalanok, lehet egy tinédzsert még leköt a buta és lassú ex-börtöntöltelék főhős, nekem viszont kevés és túl egyszerű figura (értem, hogy mit hivatott jelképezni, de ettől még nem jó szereplő). Nem lehet eldönteni, hogy vajon tényleg ennyire bárgyú szegény Árnyék, vagy ilyen rosszul van megírva. Szerda már egy kicsit érdekesebb figura, csak kár, hogy ő meg túl van játszva (komolyan, ki az, aki nem jött rá, hogy kicsoda Szerda és miben mesterkedik?). Sehol egy hiteles karakter -talán csak a temetkezési vállalkozók-, nem lehet velük azonosulni, még annyi sincs, hogy drukkolnék valamelyik oldalnak (régi vs. új istenek), mert egyszerűen nem hatnak rám annyira, hogy aggódjak értük vagy foglalkozzak a sorsukkal. 

Jó részek közé tartoztak az „Akik Amerikába jöttek” című fejezetek, itt elszakadunk a fő történetszáltól és megtudjuk, hogy vitték magukkal a bevándorlók az isteneiket az Újvilágba. A kulturális olvasztótégely jelző itt válik valósággá, érdekesek a különféle mítoszokból és folklórból szabadult szereplők, de az író nem ad esélyt a kibontakozásukra. Felesleges önámító metafizikai játszadozás ez és sajnos a végén Gaiman elkerülhetetlenül beleesik a didaxis csábító csapdájába. A gondosan előkészített csavart is túl sokáig húzta, addig ködösít, hogy a végén már nem is érdekel az idegesítően túlmisztifikált végkifejlet. Gaiman túl sokat akart belezsúfolni (megint), és épp ezért lett belőle egy unalmas katyvasz (megint).

A nyelvezete is zavaró, nem hiszem, hogy tabudöngetőnek számítana, hogy Gaiman istenei utolsó suttyóként káromkodnak. Alapvetően nincs baj a vulgáris nyelvhasználattal, van, ahol látom értelmét -a kortárs fantasy irodalomban például George R.R. Martin-nál- Gaiman-nél azonban teljesen funkciótlanul és oda nem illően kerül a szövegbe. Túlírt és önmagának tetszelgő a szöveg, próbál laza lenni, de érezni az izzadtságszagot. Összességében nagyon szomorú élmény volt ez, mert még csak nem is kiemelkedően rossz könyv, hanem közepes, és épp ezért érdektelen. Még annyi sincs benne, hogy kellőképpen felidegesítsen. A jövőre megjelenő HBO sorozatnak azért adok egy esélyt, hátha.